Kezdjük ott, hogy minden embernek olyan, a többi embertársához való viszonya, amilyen az állatokhoz való viszonya. Pontosan olyan. Legyen az állatokkal nyitott, vagy elhatárolódó, vegye gügyére őket, vagy legyen akarnok, zsarnok, teljesen mindegy, alapvetően pontosan ugyanúgy áll a többi emberhez is. Nincs ebben semmi furcsa, ha tudjuk, hogy minden az Egy része, és minden, mindennel összefügg.
A kutyákhoz való viszony azt mutatja meg számunkra - saját nemünktől függetlenül - milyen a viszonyunk a férfiakhoz. Továbbá azt is, milyen a saját lelkünk férfi oldalával a viszonyunk, szintén fizikai nemünktől függetlenül.
A macskákhoz fűződő viszony - gondolom ezzel, most az előzőek ismeretében, már nem okozok nagy meglepetést -, a női nemhez, valamint saját nőiségünkhöz való viszonyunkat tükrözi tökéletes hűséggel.
Optimális esetben, mindkét fajt szeretjük, tiszteljük a jogait, szabadságát, gyönyörködünk szépségében, és nincsenek elvárásaink vele szemben, nem akarjuk apportíroztatni a macskát, és dorombolásra kényszeríteni a kutyát. Viszont, amikor nem vagyunk tisztában a legbenső énünk mélyén szunnyadó férfi, vagy női minőséggel, félelmeinket, bizonytalanságunkat öntudatlanul kivetítjük az állatokra. Sokat segíthetne, önértékelésünk helyreállításában, ha figyelnénk rá, mint figyelmeztető jelre.
Miért is érzem én férfiatlannak, ha megsimogatok egy macskát?
Miért gondolom, hogy férfias egy harci eb?
Miért félek olyan rettenetesen a kutyáktól, hogy megharapnak?
Miért nem engedem be a lakásba a macskát, még akkor sem, ha beteg?
Ezek olyan kérdések, amelyeken nagyon alaposan el kellene gondolkodni.
Sok-sok Földre születése során, mindenki volt már férfi testben, és női testben is, attól függetlenül, hogy férfi lélek, vagy női lélek. Ha ez így elsőre túl bonyolultnak hangzik, akkor talán érthetőbbé teszi egy példa.
A tea, attól függetlenül, hogy bögrébe vagy csészébe töltjük, tea marad.
Aki sokszor született meg férfi testben, sok mozdulatot, „beidegződést" áthoz ebbe az életébe, akkor is, ha most női testben van. Sokan vannak, akik nem is érzik jól magukat a bőrükben, és igyekeznek az előző életeik beidegződései szerint élni, ahelyett, hogy elfogadnák az adott helyzetet. Senki nem véletlenül születik női vagy férfi testbe. Azért választ időnként másik nemet, hogy a másik aspektust is megértse, megtanulja alkalmazni azokat a finomságokat, amelyek a férfi, vagy a női nem sajátjai. De tudni kell, hogy a lényeg, egy és ugyanaz. Androgün lények vagyunk valamennyien, hordozzuk a női és a férfi jelleget.
Csigaszerelemben
A csigák, e csodálatos lények, ennek bizonyítékai. A tökéletes szépség, és harmónia megtestesítői ők, mind testben, mind lélekben. Egyszer két éti csiga megengedte, hogy szemlélője lehessek szerelmének. Soha életemben nem láttam még oly egymás iránti áhítatot, szenvedélyt, s mélységes egybeolvadást, melynek tanúja lehettem. Ember elképzelni sem képes, azt a testben mozdulatlan, de fényörvényt kavaró, csillagpermetet, mely hosszú extázisban kísérte szerelmüket. Az adás, és a befogadás olyan energiákat áramoltatott, melyhez kevés a szó, hogy mértékét leírja. Arany fény borította a két kis állatot, s hatalmasakká nőttek. Óriási energia burok védte őket, hogy semmi ne zavarja nászukat. S ezeket a kis lényeket szokták az emberek, pusztítani, és megvetéssel sújtani. Pedig az odaadás magasiskolájának mestereiként kellene tisztelnünk őket, s minden erőnkkel törekednünk, hogy egyszer eljussunk párkapcsolatunkban, egy csiga szintjére.
Már csak azért is fontos lenne ezt a magas célt kitűzni magunk elé, mert a rezgésszámunk emelkedésével, egyre nagyobb esélyünk lenne, ennek a csodának a megélésére. Ehhez viszont annyira meg kell nyílni egymás felé, oly feltétel nélküli szerelemmel, amelyet agyunk veszélyesnek tart, s a kiszolgáltatottság érzetét generálja, harsányan üvöltve csalódásaink sorát. Csak miközben belemerevedünk a védekezésbe a külvilág „támadásaival" szemben, elmegy mellettünk az élet. Nem tudunk az apróságoknak örülni, mert állandóan tervezünk. Ha ezt csináljuk, akkor ez fog történni, ha azt, akkor pedig az. Tervezünk, kalkulálunk, számítgatunk, egy félelemmel terhes világban, ahol semmi sem az, aminek látszik.
A dolgok olyanok, amilyenek. Az, hogy mi szépnek, szerethetőnek, vagy félelmetesnek látjuk, csak rajtunk múlik.
Emlékezzetek vissza gyerekkorunk árnyjátékaira, amikor a lámpa elé tartott kezünkből nyuszit, kutyát vagy beszélő embert mintázunk a falra. Egy árnyék lehet nagy és félelmetes, főleg ha nem ismerjük fel, minek az árnyékát látjuk. Frászt lehet kapni, egy adott megvilágításban, az előszobai fogastól is. De még egy cserép virágtól is. Ebből ugye, le lehetne vonni, azt a következtetést, hogy attól félünk, amit nem ismerünk.
De mi tart vissza minket attól, hogy megismerjük? Nem lenne egyszerűbb az életünk, utánanéznénk a dolgoknak, és rádöbbennénk, jé, egy cserép fikusztól féltem, illetve az árnyékától. Félelmetes egy fikusz? Nem, mert ismerjük. Tudjuk, hogy növény, kedves, és zöld.
Fel kéne oldani a félelmeket, szépen, sorban mindet, és akkor sokkal élvezetesebb lenne az élet nevű társasjáték. Nyugodtan tekintsük játéknak, mert az. Egy nagy, izgalmas, kalandokkal teli játék. Ne feledjük, ha mozivásznon néznénk, még élveznénk is. Akinek szürke az élete, maga tehet róla, hogy az. Nincs az a hatalom a Világon, ami szürkévé teheti egy ember életét, ha ő nem ezt akarja. Még egy sötét szobába bezárva is lehet izgalmas, tartalmas életet élni, semmi más nem kell hozzá, csak mi magunk. Az élet nem a külső körülményektől színes, hanem attól, hogy annak látjuk a lelkünkkel. Csak annak unalmas az élet, aki nem a lelkével szemléli.
szerzőnk író
