Mindig is „jókislány” típus voltam, jó tanuló, már-már eminens, tisztelettudó (mindig annak van igaza, aki a katedrán áll, vagy aki az idősebb), egyedüli gyerekként magas elvárásokkal és álom megvalósításokkal.
Középiskola, technikum, főiskola, szakmai másodképzés: mind-mind teljes odaadással, kitartással, már akkor ismeretlen volt számomra a könnyen megszerezhető érdemjegy, vagy a laza hozzáállás.
Írd meg te is a történeted!
Hegyiné Móricz Emi megosztotta velünk, hogyan döntött arról, hogy a munkamániás évek után megváltoztatja az életét. Kíváncsiak vagyunk olvasóink sorsfordító döntéseire, mert ezek mindenki számára érdekesek lehetnek. Oszd meg velünk, milyen, nagy döntést hoztál azért, hogy boldogabb legyél.
A személyes történeteket a szerkesztoseg@divany.hu címre várjuk.
Öt évig vártunk gyermekre
24 évesen megismertem életem szerelmét, összeházasodtunk, összebútoroztunk és immár együtt indultunk a biztonságosnak és egyetlennek hitt úton. Hétköznap munka, hétvégén mosás, főzés, takarítás, néha egy-egy kirándulás és elvétve, ünnepi alkalmakkor némi luxus, mint például egy sétával egybekötött cukrászdázás.
A társadalom által elfogadott, hagyományos családminta szerint elérkezett az ideje a gyermekvállalásnak és ekkor - életében először - a „jókislánynak” nem sikerült teljesíteni az elvárásokat, még úgy sem, hogy pénzt, időt, testet és lelket nem kímélve végigjárta azt az utat, amelyet a fizikai tudomány ismer.
Az új kihívás a szakmai fejlődés lett
Miután a házasságunk első öt éve gyakorlatilag ezen téma köré épült, elhatároztuk, hogy nem szólhat erről az életünk, ami sokkal szebb annál, hogy hagyjuk észrevétlenül elsuhanni magunk mellett. Az évek során a hullámhegyek-völgyek óriási ajándékaként egyre inkább megerősödtünk a férjemmel külön-külön és együtt is, a szerelmen túl igazi társat, legjobb barátot találtunk egymásban és közös erővel új alapokat próbáltunk a várunk alá építeni.
Ekkor jött a kiteljesedés másik útja, szakmai továbbképzések, plusz feladatvállalások, így egyre inkább a munkám töltötte ki az életemet, gyakorlatilag mindent próbáltam ezzel kárpótolni. A befektetett energia hamarosan megtérült, évente kaptam az újabb kinevezéseket, míg végül egy 150 fős, 3 szervezeti egységből álló terület vezetője lettem.
Harmincas munkamániásként
30-as éveim elején, nőként, szakmai háttér-kapcsolat nélkül: számomra ez azt jelentette, hogy minden kinevezéskor minimum duplázódott az addig is 100 % feletti teljesítmény elvárásom magam felé. Észrevétlenül bekúszott az életembe egy olyan ördögi kör, amely egyrészt jó érzéssel töltött el, hiszen újabb és újabb feladatok, elismerések, megerősítések érkeztek, másrészt semmi másról nem szólt az életem, mint az állandó, folyamatos készenlétről, bizonyítási kényszerről.
Ezzel az egyik vezetői továbbképzésen szembesültem, amikor feladatul kaptuk felsorolni az elmúlt év magánéleti és szakmai sikereit. A szakmai résznél betelt a papír, a magánéleti fölött ültem szótlanul és szorongatta a torkomat az érzés, nem tudok mit írni, de még csak nem is emlékszem, hogy történt-e más velem, mint a munka. Félelmetes volt és egyben megdöbbentő. Csak arra tudtam gondolni, hogy hova tűntek számomra az igazi értékek, melyek is ezek, hogy élheti át ezt a férjem, aki mindig mindenben támogat, egyszóval egy olyan tükröt tartottak elém, amibe akaratlanul is nehéz volt belenézni, ám ennek ellenére semmi sem változott.
A tavalyi karácsonyon döntöttem
Néhány hónap múlva érkezett az újabb kihívás, mely ellen a lelkem már az első gondolatnál kiabált, az egóm azonban legyőzte azzal, hogy ez a munkám, ezt várják tőlem, akikért felelek, ezt várja a munkaadóm és talán egy vissza nem térő lehetőség, így nincs más választásom. Elvállaltam, hogy az otthonomtól 250 km-re dolgozzak, távol a férjemtől, a szeretteimtől, egyedül.
A tavalyi karácsony számomra valóban az újjászületést jelentette, hosszú évek magányosan - a társamtól távol lévő hotelszobában - töltött időszaka után, meghoztam életem egyik legnehezebb döntését, felmondtam. Ma már tudom, hogy mindig van választásom és próbálom újra írni a prioritási sorrendemet.
Megtaláltam az új feladatomat
Mivel az utóbbi években a hét minden munkanapján 12-13 órát dolgoztam és a hétvégék jelentős részét is a monitor előtt töltöttem, ráadásul két város között ingáztam hetente kétszer, egyre inkább teherré vált a háztartás. Ezzel egyenes arányban csak a lelkiismeret-furdalásom nőtt, azért, amit az asztalra teszek.
Túlélésként elkezdtem gyorsan és - egyre nyitottabban az alapanyagok minőségére - egészségesebben elkészíthető recepteket kitalálni. Azt tapasztaltam magamon, hogy mivel a főzés kapkodás nélkül is maximum fél órát igényelt, egyre inkább vártam, hogy kicsit kikapcsolódhassak, kiéljem a kreativitásomat és a feleség énemet, mielőtt újra számítógép elé ülök, ráadásul finomat és jót eszünk.
Miért nem írod le?
Egy éve lettem figyelmes arra, hogy több ezirányú impulzus érkezik hozzám, ételallergiások, kisgyermeket nevelők, elfoglalt menedzserek kértek tanácsot, ötleteket a főzéssel kapcsolatosan és többször elhangzott: miért nem írod le?
Lassan 37 éves leszek, végre szabad, létrehoztam a Receptműves nevű gasztroblogomat, mellyel küldetésem segíteni mindazoknak, akik a karrierjük, gyermekeik, családi elfoglaltságaik, önmegvalósításuk mellett gyorsan, jót, egészségeset és finoman szeretnének főzni úgy, hogy bártan szabadjára engedhetik kreativitásukat is. A következő tervem a receptjeim csokorba gyűjtése és kiadása.
Az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy semmi sem történik ok nélkül még akkor sem, ha adott pillanatban nem értjük, vagy nehezen éljük meg, merjünk hallgatni a megérzéseinkre.
szerző: Hegyiné Móricz Emi
