Hazudnék, ha azt mondanám, zökkenőmentesen ment a kiköltözés Németországba, de legalább nem unatkoztunk. Legelső körben eldöntöttünk, hogy a sokadik elcuccolás után most nem veszünk minden terhet a nyakunkba, hanem megbízunk egy költöztető céget, aminek munkatársai szépen becsomagolják a dolgainkat, lehurcolják a kilencedik emeletről, felpakolják a teherautóra, elszállítják Freitalba és ott ki is pakolják. Elkezdtem hát árajánlatokat kérni az interneten fellelhető vállalkozásoktól egy 3,5 tonnás autó bérlésére, amibe max. 1200 kg súlyú cucc pakolható, plusz két rakodó emberre, 670 kilométerre. Az eredmény engem is meglepett.
Tizenöt cég küldött árajánlatot két napon belül, közöttük csak egy olyan akadt, ami hajlandó volt kiegyezni az árban 1000 euró alatt. Nem vicc, cirka 300 ezer forint alatt a többség szóba sem akart velem állni. Ehhez képest végül belefutottam egy 600 eurós (kb. 186 ezer forintos) ajánlatba is, le is csaptunk rá rögtön. A vállalkozás munkatársai napokon belül felmérték nálam a terepet és megegyeztünk egy, még az eredetinél is kedvezőbb árban. Időközben viszont kiderült, a freitali álomlakásunk korábban felszabadul, mint ahogyan arról szó volt a foglaláskor, ennek tudatában pedig nem akartuk júliusig húzni a költözködést. Mivel a költöztető cégnek már nem volt szabad időpontja korábbra, borítottuk az eredeti elképzelést, és jó kis vírusos járvánnyal a nyakunkon előszedtük a B-tervet: baráti segítséggel (baráti teherautóval), egyedül vágtunk neki a dolognak.
Hozzávalók
Dobozok: Lehet venni is mindenféle méretben kartondobozokat (pl. Ikeában), de pénzkidobásnak tartom. Elég csak lemenni a sarki közérbe és megkérni az üzletvezetőt/eladókat, hogy a felesleges dobozokat rakják félre nekünk. A lényeg, hogy ne legyenek túl nagyok, mert azokat nagyon nehéz megemelni, ha súlyosabb dolgokkal pakoljuk tele. Összesen három hatalmas, műanyag tárolódobozt vásároltunk, egyikben elfért az összes edényünk, a másikban a cipőink, a harmadikba a gyerekek játékainak nagy része került.
Rekeszek: Dobozokból mi keveset használtunk fel, annál inkább a Tescóban kapható rekeszekből, amik strapabíróak és egymásra pakolhatóak, így a belőlük épített falból tökéletesen átlátható, mekkora területet foglalnak majd el a teherautóban. (Nem egyszer használatosak, praktikusak és összecsukva kevés helyet foglalnak.)
Zsákok: Az átlagos szemetes zsákok vastagsága nem alkalmas a ruhaneműk csomagolására/szállítására, erre a legmegfelelőbb a vastag (0,1-es), erős, műanyag polietilén zsák.
Újságpapírok: A dobozban/rekeszben elhelyezett törékeny dolgok közé (poharak, étkészlet, stb.) kell, helykitöltőnek.
Széles ragasztószalag: A dobozok lezárásához használtuk, illetve az egyben szállított kisebb komódok fiókjainak leragasztásához. Sőt, madzag helyett mi ezzel zártuk le a zsákok száját.
Pakolás
A csomagolás egy héten keresztül tartott úgy, hogy minden nap elraktam valamit. Eleinte próbáltam szelektálni, például mindannyiunk ruháját leválogatva, külön zsákokba raktam, de végül az utolsó zsákokban mindig maradt hely, ezért oda más dolgok kerültek. Szóval hiába próbáltam jó előre megkönnyíteni a kipakolást, a végére ebből nem lett semmi.
Két nappal a költözés előtt egy túlélőcsomagot is összeállítottam, három váltás ruhán, az épp használatos ágyneműkön és tisztítószereken kívül nem maradt már semmi csomagolatlanul.
Itt az idő a jótékonykodásra!
Bútoraink és egyéb szállítandó cuccaink súlyát összesítve sajnos kiderült, hogy bőven meghaladja az előírt súlyhatárt, vagyis az 1200 kg-ot. Itt került képbe az ikeás rongyszekrény, amiből ötöt is bevásároltunk, az addig használt szekrényeket pedig ráhagytuk azokra, akik kibérelték lakásunkat. Mindemellett konyhai dolgokat, cipőket, ágyneműket és két régebbi tévét is elvittünk adományként rászorulóknak és máris könnyebb szívvel, könnyebb teherautóval ment a költözködés. Majd Németországban lesz mindenből új – nem szabad ragaszkodni tárgyakhoz.
Indulás!
Az indulást hajnali 3-ra terveztük úgy, hogy még előző nap délután bepakolunk a teherautóba, amit aztán egy őrzött udvarra viszünk. Ekkor derült ki, hogy a teherautó turbócsöve kilyukadt, úgyhogy a tervezett start előtt nyolc órával még azt sem tudtuk, lesz-e egyáltalán valami az egészből. Ott álltuk a félig üres lakásban az összecsomagolt dolgainkkal, és arra vártunk, hogy legyen szerelő, aki még dolgozik abban az időpontban, és aki be is vállalja az autót. Kínunkban már csak röhögni tudtunk a kialakult helyzeten, férjem sokáig azt hitte, ismerőse csak szívatja azzal, hogy gond van a járművel. Nem sokkal nyolc előtt aztán jött a megváltó telefon, hogy kész a teherautó, elindultak hozzánk, kezdjük el lecipelni a csomagokat.
Tizenegyre minden zsák, doboz, rekesz és bútordarab a helyére került – még így, alaposan redukálva a dolgokat is túlléptük a megengedett súlyhatárt. Férjem és a gyerekek lefeküdtek aludni, én pedig ekkor álltam neki kitakarítani a lakást, a jövendőbeli bérlők kezében ugyanis már ott volt a kulcsunk, másnap már ők is birtokba szerették volna venni az ingatlant.
Végül hajnali ötkor, nulla alvás után, egy félig felporszívózott lakást magunk után hagyva, a fáradtságtól a sírás küszöbén billegve tereltem be a gyerekeket a dugig pakolt kölcsönautóba, hogy mihamarabb utolérjük az órákkal korábban elindult kölcsönteherautót, hét órával később pedig elkezdhessük új életünket egy ismeretlen országban, ismeretlen emberek között.
A környék és a lakás minden várakozásunkat és elképzelésünket felülmúlta, szóval helló, Németország, helló, Freital, helló, új otthonunk!
Folytköv., a következő részben az első Freitalban töltött hetünkről írok majd.
