Amikor először próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet a csecsemőszínház, színpadon kúszó-mászó, nagy, piros labdák után nyúló, elégedetlenül nyávogó, síró-rívó kisdedeket láttam magam előtt. A valóság persze egészen más, hiszen ha bármi is igaz lenne a fenti képből, nem lenne szülő, aki jegyet venne csecsemőszínházra. Pedig a műfajra folyamatosan nő a kereslet: a budapesti Kolibri Színház előadásai mindig teltházasok, és vidéken is egyre több színház és bábszínház érzi fontosnak, hogy minden évadban bemutasson valamit a legkisebbeknek.
A félreértés egyik oka a megtévesztő elnevezés, mert azt sugallja, hogy ezek az előadások elsősorban az egyévesnél kisebb korosztálynak szólnak. Éppen ezért magyarul is használatos a csecsemőszínház szó helyett a „színház a legkisebbeknek” kifejezés, ami nagyjából a 0-tól 3 évig terjedő korosztályra utal. Tehát inkább az a lényeg, hogy a csecsemőszínház nem korhatáros alulról, és akár a még főleg az anyjukba kapaszkodó és hordozókendőbe temetkező, a világ megfigyelésében még nagyon kezdő babák is részt vehetnek rajta - de nyilván nem ők profitálják belőle a legtöbbet.
A csecsemőszínház hallatán felmerülő értetlenkedésünk másik oka a színházzal kapcsolatos sztereotípiáink. Hiszen a színházban sötét van, csendesen, rendesen kell ülni szép ruhában, és gyerekeknek szóló előadásokon is legfeljebb akkor bekiabálni, ha valamelyik szereplő a közönséghez fordulva megkérdi, hogy varázsolja-e palacsintasütővé a gonosz tintapacát. Hogy is bírná ki egy három év alatti kölök a sötétben, mászkálás, ujjongás vagy nyafogás nélkül, és mi van, ha enni vagy pisilni akar?
A csecsemőszínházban viszont nem székeken kell feszengeni, hanem a színpad elé kirakott párnákra ülünk le. És mindent lehet: szoptatni, sírni (bár a jegyszedő nénik nem nagyon emlékeznek olyan alkalomra, hogy erre lett volna példa), enni-inni, anyához bújni vagy éppen felfedezni a környéket. Egyedül a színpadra nem lehet felmenni, de ezzel kapcsolatban sem a vasszigor a jellemző, hisz a nézőtéri ügyelő nem azt mondja, hogy tilos, hanem, hogy: „ha lehet, ne”. Az előadás után viszont „kötelező” felmenni a színpadra, hiszen közös játék keretében a gyerekek minden kelléket kipróbálhatnak.
S hogy mi értelme van a csecsemőszínháznak? Erről sokat mond az, ahogyan az egész elkezdődött. Volt egy író Norvégiában, akinek meghalt a hét hónapos babája. A gyerekorvos - a legújabb kutatásokra hivatkozva, miszerint egy kisbaba is rengeteget fog fel a világból, és neki számtalan élménye van - azzal próbálta vigasztalni, hogy a gyereke így is teljes életet élt, de az apa nem értett ezzel egyet, mert érvelése szerint a kicsi nem találkozott még kultúrával. Innentől kezdve az író különböző kuratóriumban azon dolgozott, hogy minél több olyan alkotás és projekt szülessen, melyek nullától három éves korú gyerekeknek szólnak. Így született rengeteg koncert, kiállítás és színházi előadás is, és a mozgalom elterjedt az egész világon.
Magyarországon a budapesti Kolibri Színház karolta fel először a kezdeményezést: azóta három csecsemőszínházi darab született, és már készülnek a negyedikre, melyet ősszel mutatnak be, Pont, pont vesszőcske címmel. Az előadásoknak hatalmas a sikere, valószínűleg már csak azért is, mert ennek a korosztálynak - bár kétségtelen, hogy a Ringatók, Kacagtatók, babakoncertek stb. sokat javítanak a képen - igen gyér a programkínálat.
A piciknek való színház pedig nem gügyögést, lebutított gyerekszínházat jelent, hanem olyan elemek és motívumok használatát, melyekre a kicsik sokkal fogékonyabbak, melyek sokkal inkább lenyűgözi őket: a legősibb formák, ritmusok, mondókák és dallamok bukkannak fel a darabokban. A Kolibri Színház Toda című előadásában kör-, négyzet- és henger alakú elemekből formálódnak bábok: kisfiú, kislány, kutya, nap, házikó, stb., s azokat a gyerekdalokat jelenítik meg, melyek nagy része otthonról ismerősen csenghet a gyerekek számára.
A Tekergőben Orbán Ottó költeményei hangzanak el - itt a varázslat már használati tárgyak segítségével teremtődik meg: asztalok, takarók, párnák, kezek és lábak játsszák el a megzenésített verseket. Bozsik Yvette Négy évszak című előadásában természetesen a tánc a domináns elem, s a gyerekeknek bizonyára ismerősek az évszakokhoz kötődő, legjellemzőbb öltözékek és tárgyak: esőkabát és gumicsizma, hóember, virágok, szalmakalap, melyekkel a táncosok apró, lírai történeteket jelenítenek meg.
A csecsemőszínházi előadások sosem hosszabbak 20-30 percnél. A gyerekek a saját vérmérsékletük szerint reagálnak: van, aki csöndesen üldögél anyukája vagy apukája ölében, van, aki hangosan kommentálja a színpadon látottakat, van, aki már-már a játszók közé keveredik és maga is szerepel, és van, akit inkább a többi néző érdekel.
A látottak alapján a babáknak óriási élményt jelent a színház, és - ami szintén nagyon fontos -, a felnőttek is sok örömet lelhetnek abban, ahogy a gyerekeik reakcióját figyelik. Hiszen, hogy magasztosak legyünk: a színház rítus ünnep: az együttlét örömének és az odaadó figyelemnek az ünnepe, ahol a családtagok együtt élnek át valamit, aminek semmi köze a hétköznapokhoz.
