Szubjektív beszámoló a meddőségről, 1. rész.
A másod részt itt találjátok, a harmadikat itt, a negyediket itt, a befejező részt pedig itt. Ebben a sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.
Évekig hiába próbálkozni a gyerekkel önmagában elegendő feldolgoznivalót ad egy nőnek. Mindezt azonban a hétköznapokban az ismerősök jószándékú, de sokszor tapintatlan kiváncsisága, tanácsai súlyosbítják, na meg a magyar egészségügy, ahol, hogy is mondjam finoman, épp olyan eséllyel futhatunk bele ignoráns idiótákba, mint lelkiismeretes és empatikus szakemberekbe.
A következő sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.
Meddőség
Ha egy adott párnak 12 hónap
védekezés nélküli együttlét alatt
nem fogan gyermeke – WHO
A mi történetünk 2005 nyarán kezdődött, ekkor döntöttünk úgy az akkor még csak leendő férjemmel, hogy lassan itt az ideje, hogy gyereket vállaljunk. A szót tett követte, ami jelen esetben kimerült abban, hogy abbahagytuk a védekezést, viszont elkezdtünk tervezgetni és számolgatni, ha ekkor fogan meg, akkor születik, de jó is lenne egy tavaszi/nyári baba.
Izgatottan vártuk minden ciklus végét, hogy na? vajon most? Aztán kissé csalódottan állapítottuk meg, hogy most nem, de majd talán legközelebb. Teltek a hónapok, a lelkesedésünk mit sem csökkent, közben leszerveztünk és megtartottunk egy esküvőt (a sajátunkat), és egyszercsak megint a nyár közepén jártunk ,és időközben nem született egy gyerekünk se, de még csak teherbe sem estem.
Egyik lelkesen érdeklődő barátnőmet hűtöttem le a másik után egyik hónapban a másik után, és egyik nagyszerű tanácsot hallgattam a másik után – szexeljünk párnával a derekam alatt, álljak fejen szex után, egyek sok mézet, igyak kávét, ne igyak kávét, de igyak ilyen és olyan és amolyan teát, hogy csak a frappánsabbját említsem. Persze a na? na? nem csak az ismerősöktől érkezett, bennünk is egyre gyakrabban merült fel az Ebben a hónapban biztos sikerül mellett, a Mi az úristen van már?! is.
Az első orvos
Szóval végül eltelt az a bizonyos 12 hónap, és akkor úgy döntöttünk, legalább megnézetjük magunkat, ha van valami probléma, az inkább derüljön ki. Velem kezdtünk, irány a nőgyógyász, akihez addig csak az éves rákszűrésre és korábban fogamzásgátlót iratni jártam.
Ha nagyon elnéző akarok lenni vele, azt mondom, hogy nem igazán vett komolyan, ha nem akarok elnéző lenni, akkor azt, hogy tökhülyének nézett, ha goromba akarnék lenni, azt mondanám, hogy ő volt tökhülye. A teljes hozzáfűznivalója kimerült abban, hogy „Hát tessék hazamenni házaséletet élni!”, amire biztos visszakérdeztem volna, hogy „Ja? Miért nem tetszett ezt előbb mondani?”, ha épp humoromnál vagyok.
Első tanács (ígérem, nem lesz sok belőle)
Sose hagyjátok lerázni magatokat! A ti életetek, a ti gyereketek, titeket érdekel a legjobban, és simán kerülhettek egy ugyanilyen fásult tökhülyéhez, aki inkább nem tölti ki azt a három beutalót a laborba.De nem voltam humoromnál, úgyhogy a csalódottságtól köpni-nyelni sem tudtam, viszont még a folyosón eldöntöttem, hogy keresek valakit, aki legalább igaziból végighallgat, mielőtt hazaküldene szexelni.
A második orvos
Egy gyors, ám nagyjából az összes barátnőmre kiterjedő közvélemény-kutatás után egy fiatal, agilis, és nagyon kedves doktornő mellett döntöttünk, aki az első vizsgálat után minden további cécó nélkül beutalt három vérvételre a ciklus meghatározott napjain. Közben a férjem is megjárta az andrológiát, ahol kiderült, hogy az összes eredménye tankönyvi, tehát, ha van is promléma, az egészen biztosan nem vele van.
Én lelkesen – és irtó álmosan, általában munka előtt, reggel hétre – mentem egyik vérvételről a másikra, mert meg voltam róla győződve, hogy valamelyikből majdcsak kiderül, hogy miért nem akar ez a gyerek megfoganni, de minden lelet után csak gratulációt kaptam a példaértékű hormonszintjeimhez, magyarázatot nem.
A pánik
Végül megérkezett az utolsó lelet is, és semmivel sem lettünk okosabbak. Elvileg minden adott volt, hogy gyerekünk legyen. És ez, a teljesen semleges, sőt, gyakorlatilag jó hír volt az, aminek a hallatán másfél év próbálkozás után belémhasított a jeges rémület, meg a kérdés: mi van, ha sosem tudjuk meg, hogy mi a baj, és sosem tudjuk orvosolni és sosem lesz gyerekünk?
Folytatjuk
