Sok vita volt már az oltások hasznáról vagy felesleges voltáról, de mégis, hogyan döntsön az anya, kire hallgasson? A gyerekorvosra? Az anyjára? A hivatalos ajánlásokra? Az orvos felmenőkkel rendelkező barátnőkre (na de melyikre?!)? Szubjektíven az oltásokról.
A középkori járványok idején a mai űrkorszak viszonyairól még csak nem is ábrándozott senki, ma pedig, amikor az egészséges és természetes állapotok néha elveszni látszanak, a paleodiétától kezdve kismillió olyan étrend és életmódszabályozás áll a rendelkezésünkre, amellyel az elveszett, „természetes” állapotot rekonstruálni vagy pótolni lehet.
Érzésem szerint az utolsó veszélyes gyermekbetegségek eltűnésekor volt néhány évtized, amikor fel sem merült az oltások elleni tiltakozás, mert a köztudatban még élt az az idő, amikor gyermekek diftériában, vagy torokgyíkban haltak meg. Mostanra viszont eljutottunk odáig, hogy - jogosan vagy sem - de sokan megkérdőjelezik a vakcinák szükségességét, mert úgy érzik, a túl sok kemikália pont az ellenkező hatást váltja ki: elnyomja a szervezet védekezőképességét, illetve, mint az oltások esetében, felesleges kórokozókat juttat a szervezetbe. Nem beszélve arról a haszonról, amit a gyógyszergyárak zsebelnek be. A fő ellenérvek közé tartozik még, hogy a legtöbb betegség, ami ellen a kicsik oltást kapnak, már régen eltűnt „a képből”, hazánkból legalábbis biztosan.
Érdekes még számomra, némi közvéleménykutatást tartva ismerősök, játszótéri anyukák között, hogy a kullancs által terjesztett betegségek elleni oltás nagyon népszerű. Vagy a veszély nagyon látványos és közeli - kiben ne lett volna még kullancs? -, vagy a médiafigyelem elég nagy, mindenesetre sokan támogatják, és amint lehetséges, beadatják a gyermekeknek.
Óvatosan tippelem ennek alapján azt, hogy ha valamelyik gyermekbetegség újra felbukkanna a köztudatban, akkor az oltást ellenzők tábora is csökkenne.
Gyógyszerek és egészségvédelem terén egyébként manapság könnyű átesni a ló túlsó oldalára, mert a mesterséges és természetes szereknek olyan tömege áll a rendelkezésre, hogy ha minden tizedik reklámnak bedőltünk, akkor máris túl vagyunk adagolva, csemeténk immunrendszerét pedig jó eséllyel vágtuk haza.
Szerencsére a játszótéri közvéleménykutatás során az is kiderült, hogy a gyermekek által elfogyasztott koszmennyiség napi limitje minden anyukánál több a nullánál, és még a legprecízebb, nedves törlőkendő-arzenállal felszerelt szülő sem képes szkafanderbe zárni a gyermekét. Így aztán az immunrendszer mindenképp fejlődik, bölcsi vagy ovi idejére pedig remélhetőleg elég masszív lesz, és nem kell teljesen védtelenül érkeznie a gyermeknek a tényleges közösségbe, ahol sorra kapja majd el azokat a betegségeket, amelyek ellen nincs védőoltás.
Kivételt képez pl.: a bárányhímlő, amely ellen van oltás, de nem kötelező beadni, mindenki eldöntheti, hogy „szeretné-e elkapni”.
Bevallom, hogy némileg automatikusan szoktam beírni a határidőnaplóba az esedékes oltás időpontját, és valószínűleg nem is tudnám álmomból felébresztve hátulról előre felmondani, mi minden ellen kapott már tizenöt hónapos kislányom oltást, de azt tudom, hogy a szokásos, „standard csomagot” választottuk. Semmi extra, az egyetlen, fertőző agyhártyagyulladás kivételével, amelyet a védőnő tanácsára külön a patikában vételeztünk, és adattunk be.
Talán jobban utána kéne gondolnom, hogy mi mindenféle kórokozókat adtak be oltások formájában a gyermeknek, aki, doktornénink finom kezének hála, meg sem nyikkant szinte egyetlenegyszer sem, és lázas sem volt a szurit követő napon. Ám úgy vagyok ezzel, hogy inkább örülök: megkapta ezt és ezt az oltást, de jó, legalább ezeket a rettentő betegségeket sem fogja megkapni. Túl egyszerű gondolatmenet? Lehet, mindenestre marad még elég betegség, ami, ha nem is halálos, de nagyon kényelmetlen, és nem is oltják be az embert ellene. Elég, ha csak gyermekkori skarlátomra gondolok vissza, ami nem is annyira a kiütések, hanem inkább a kéthónapos karantén miatt volt rémes (vagy a mumpsz, amit szüleim is elkaptak, és sokkal jobban megszenvedték, mint én és a fél iskolai osztály...)
Közvéleménykutatásaim során még egy fura jelenségre lettem figyelmes: azok a kisgyermekes anyukák, akiknek felmenői között vannak orvosok, esetleg gyermekorvosok, sokkal érzékenyebbek mind a gyógyszerezés, mind az oltás témakörében.
Egyikük annyira borzad minden medicinától, hogy inkább a homeopátiás szerekre, az akupunktúrára és a reikire esküszik, antibiotikumokról hallani sem akar, és csak a kötelező oltásokat adatja be a gyermekének. (Amivel magam is egyet értek. Ha választani lehet, akkor inkább homeopátia, mint egyéb.) Igyekszik visszafogottan ellenállni a nagyi vehemens gyógyítási és gyógyszerezési hajlamainak, mert mint elmondta „kapott elég nagy dózist belőlük kiskorában minden egyes tüsszentésre.”
A másik orvoscsalád leszármazottja viszont úgy tűnik, meg lett győzve a medicinák hatékonyságáról. Szerinte a homeopátia kuruzslás, a modern gyógyszerek hosszas kutatások eredményeképp nagyon is hatékonyak, és sokkal korszerűbbek, emberbarátabbak, mint harminc évvel ezelőtt.
Terhesen a sokat vitatott influenza elleni oltást is az ő tanácsára adattam be magamnak, lévén ő a körzeti orvosunk lánya és szintén terhes volt a kérdéses járvány idején. Mindketten egészségesek maradtunk a bébikkel együtt, ami lehet, hogy a szerencse, lehet, hogy a hit, vagy akár az oltóanyag érdeme. (Mivel gimnáziumban dolgoztam, úgy éreztem, elég sok bacilus kering körülöttem, és nem árt az óvatosság. Ha otthon lettem volna, és nem is tömegközlekedek, akkor valószínűleg nem adatom be az oltást.)
Arany középutas hozzáállást próbálok kialakítani a kérdésben, ami egyesek szerint bűnös nemtörődömség, sőt, holmi összeesküvéselmélet alapján a gyógyszercégek lobbijának köszönhető, de mégsem gondolom, hogy ártanék az oltásokkal. Messzi tájakra utazva nem nagyon merül fel, hogy az arra a vidékre vonatkozó oltásokat ne adassa be valaki. Szomorú tény, hogy amikor jómagam – mindenféle egzotikus betegség ellen gondosan beoltva – Guatemalában jártam, láttam olyan beteg gyerekeket, akik oltást kapva valószínűleg egészségesek maradtak volna. Máskor pedig figyelmesen és érdeklődve hallgattam végig egy Salzburgban élő barátunk kimerítő előadását arról, miért nem adatja be a nálunk kötelező oltásokat a gyermekének. Ott ő maga döntheti el, hogy szükségesnek tartja e azokat. Az érvei nagyon is ésszerűnek hangzottak a korábban már említett felesleges kórokozókról...
Egyébként meghatónak tartom nagymamakorú, nagyon lelkes és aranyos gyermekorvosunk hozzáállását, amikor megérkezik hozzánk beadni a soron következő oltást. Mindig azzal kezdi, hogy leül, kipakolja a táskájából a kellékeket, és közben megjegyzi: „Ez egy nagyon jó oltás, anyuka, majd meglátja! Nem olyan ám, mint régen!”
Ilyenkor átfut az agyamon, hogy annak idején mi vajon mit kaphattunk, azok az oltóanyagok talán valami összecsapott vackok voltak..? Nahát, szerencsésen megúsztuk ezek szerint! De lám, az én gyerekem már a modern kor áldásait élvezheti, nem csak légzsák van az autóban, amiben utazik, de az oltása is tuti modern! A gyermekülésről és a mini bukósisakról nem is beszélve, amit biciklizéskor visel. Amikor pedig véletlenül lazán meghúzza egy idegen kislány cumisüvegét a játszótéren, akkor arra gondolok, hogy aha, most akkor fejlődik az immunrendszere (és a kislányé is.)
A sokat látott játszóházi padlószőnyeg izgalmas mikroorgazmusairól pedig még nem is beszéltünk...
