Mivel megszokott orvosom alól "kihúzták" a kórházat, az ötödik hónapban kellett új kórház, és ami fontosabb, új orvos után néznem. Megvolt a preferencialistám, azt hittem, második szülésnél már tuti jól fogok dönteni, hiszen valamennyire ismerem a rendszert. (Aztán kiderült, mindkettőt, orvost és kórházat is rosszul választottam, de ezt hagyjuk.) És persze előre készültem, hogy mindez pénzbe fog kerülni. Nem is kevésbe.
Ennek ellenére durva atrocitásként éltem meg, amikor a velem szemben ülő orvos (a sokadik, akivel beszéltem, de itt azt hiszem, nem kell magyaráznom, milyen nehéz a terhesség közepén új orvost találni, hiszen sokan el sem vállalnak) a beszélgetésünk közepén hátradőlt, és kezét kinyújtóztatva azt mondta: "Bizonyára tudja, hogy nálam egy szülés százhúszezer forint."
120.000?!? MENNYI?! És számlát ad róla? Nem, gondoltam, nem tudtam. Nem gondoltam volna sem az összeget, sem azt a flegma pofátlanságot. És azt hiszem, ha nem lettem volna egyrészt kétségbeesett, másrészt hormonálisan agyatlanra terhelt, nem maradok ott ülve, hanem sikítva távozok a magánrendelőből, és boldogan szülök valahol az ügyeletesnél. (Bár erről is hallottunk már rémtörténeteket, és bevallom, azt nagyon nem szerettem volna, hogy sírva kelljen könyörögni valahol egy kórházi ágyon azért, hogy vessenek rám egy pillantást.)
De maradtam.
Terhesgondozás (á 10.000), szülés (hagyjuk), majd az a bizonyos hatodik hetes vizit. Ekkor kell ugye a pénzt átadni. Oké, ha már belementem, viszem. Számlát mondjuk nem kaptam, de a 120-on felül ki kellett fizetnem a magánrendelés díját is. Igen, hülye vagyok.
De azt hiszem, egy leendő anya, odabent egy kisdeddel mindig kiszolgáltatott. Mindig érzékeny, és többnyire megpróbál konlfiktusok nélkül élni, legalább abban a néhány hónapban. És én speciel az agyamat is elveszítettem, csakúgy, mint a vezetési képességeimet, és sajnos az aggódós kismama mellett álló férfi nem feltétlen bír olyan rálátással a dologra, hogy magára vegye a felelősséget, és lehülyézzen, majd rábeszéljen az ügyeleti szülésre. Vagy bírna, de azt hiszi, nekem erre van szükségem.
Már az első szülésemkor is felmerült bennem a gondolat, mennyivel jobb lenne, ha az orvos helyett a kórház számára adnám a pénzt. hogy legalább a következő kismamának legyen elég kaja, elég kötszer, megfelelőbb ellátás. Jó, ennek is megvannak a maga buktatói, de mégis. Valahogy fairebbnek éreztem volna.
Mit lehet tenni, hogyan lehetne csökkenteni a kismamák kiszolgáltatottságát? Vajon van ennek a helyzetnek megoldása?!
Kedves Olvasó! Neked mi a tapasztalatod?
(Kérlek hozzászólásaitokban ne írjatok neveket, mert azt sajnos kénytelenek leszünk kimoderálni.)
