Illúzióim soha nem voltak. Aki egy kicsit is ismer, mélyen egyetértene ezzel a megállapítással. Bár mielőtt saját gyerekeim lettek volna, egész jól kijöttem a kutyákkal meg más gyerekeivel. Persze apróbb malőrök árán, megtanultam azt, hogy nem olyan vicces munkatársunk négyéves kisfiának kackiás bajuszt rajzolni alkoholos filccel. Illetve vicces addig, amíg nem szeretné lemosni. De most leginkább azért nem vagyok jó fej, mert miközben Jéről, a második gyerekről volt szó, elhanyagoltam Effet, az elsőt. Pedig az első hetekben és hónapokban én valójában
vele voltam elfoglalva.
Sorozatunkban egy kétgyermekes apa mutatja be, milyen a világ apaszemmel.
1. rész: Én vagyok az Apád! Nem tudtam, ez mivel jár
2. rész : Én vagyok az Apád – A zen meg a köldökcsonk-ápolás művészete
És ez csak a kezdet
Igen, sok van a rovásomon. Többek között végre valami igazán aktuálishoz, a Mikulás kérdéskörhöz kapcsolódva is. Merthogy számomra, illetve, hogy mást is bemártsak, Á. számára is az elsődleges kérdés nem az volt, vajon halálra eszi-e magát a nagyszülőktől, óvodában, tőlünk meg nem is tudom még honnan kapott édességhegyekből, hanem az, hogy lophatunk-e belőle? Úgyse tud még számolni, akkor meg egy-két csoki vagy szaloncukor nem gáz. Vagy igen? De vissza most egy kicsit még oda, ...
... amikor még nem voltam annyira rossz fej
Tehát az első időkben Effel egymásra utalva és kattanva sokat voltunk kettesben, kialakultak a saját kis rítusaink. Amúgy is, mint minden gyereknek, így Effnek is megvannak a saját kis szertartásai, és nagyon kényes arra, hogy minden úgy legyen, ahogy szokott, vagy éppen úgy, ahogy abban a pillanatban elképzeli. Megvan a rituáléja a reggeli felkelésnek, amikor is engedni kell, hogy egyedül, settenkedve jöhessen le az emeletről, és nem szabad észrevennünk, különben hisztizik. Ugyanígy az étkezéseknek, a fürdésnek, az elalvásnak, mindennek. Így mi például kávézóba jártunk, és aztán el kellett mesélni Á.-nak, miket evett-ivott össze, Á.-nak meg el kellett ájulnia annak hallatán, hogy apu mit meg nem enged. És minden csak úgy volt jó, ahogy apu csinálja. Csak én öltöztethettem, fürdethettem, szólhattam rá. Ettől meg hízott a májam persze.
És Jét is jó fejnek tartotta (és tartja azóta is). Egyáltalán nem volt féltékeny. Megnézegette néha, még puszilgatta is, de annyira nem foglalkozott vele. Inkább Á.-ra volt dühös, mert nem tudott vele eleget törődni. Illetve nem is annyira dühös, csak százszor hisztisebb. Ezért volt az is, hogy egy játszóterezés erejéig rám maradt a kéthetes Jé, hogy Á. egy kicsit visszaszerezhesse a bizalmat. Én meg pont kifogtam egy kétórás vinnyogórohamot, azt a fajtát, amikor az ember elnémítaná a gyereket bármi áron. Nem tettem meg. Mondjuk ez jófejség.
De egyszer minden véget ér
Lejárt az „apai szabadság”, újra dolgozni kellett mennem, és csak reggel meg este találkoztunk. Olyankor meg nem csak móka és kacagás van, hanem fegyelmezés is. Hogy ezt ne, azt ne, hagyd abba. Kb. ezerszer, ha feszültebb vagyok még többször. És ez persze Effnek nem tetszik, és jól megkapom végre a magamét: „Nem vagy jó fej / Nem vagytok jó fejek”, ritkábban azt, hogy „Nem vagy a barátom”. Ez lenne a dackorszak?
Én nem értek hozzá. Gondolom valami olyasmi. És akkor magamban, motyogva megjegyzem, mert érzem én, hogy nagyon gyatra szöveg, hogy nem baj, én az apád vagyok, nem a barátod.
Ha én nem, akkor majd a Gorilla nagybátyja. Nekem tehát sikerült elérnem a nem jó fej státuszt, de Eff megoldotta a problémát.
Elfogulatlanság nélkül mondhatom, mint bármelyik szülő, hogy a többi gyerekhez képest az enyém lenyűgöző és egyedülálló képzelőerővel rendelkezik. Így hát megszületett az ellenpólusunk. A prototípus Múmia mama, meg a naponta változó nevű, minden rosszra kapható képzeletbeli haverok, és végül a mindent vivő „Gorilla nagybátyám”. Akinél mindent lehet, amit mi nem engedünk. Lehet enni édességet ebéd előtt, nem kell fürdeni, minden olyan játék meg kütyü, meg állat, meg bármi van, ami nálunk nincs. Szerintem lesz még róla szó.
