Apának lenni nehéz. Apának lenni jó. Sőt szuperjó. De néha igen-igen elfeledett dolog: nem mi szülünk, nem mi szoptatunk, a gyerek elsőként (többnyire) nem a mi nyakunkba borul, ha baj van, és sokszor érezzük azt, hogy ki vagyunk hagyva. Anyának lenni néha nagyon magányos meló. De gondoljatok csak bele: Apa egyedül fut le pelenkáért, egyedül üget a gyógyszertárba (és zokszó nélkül fordul vissza, amikor kiderül, mégsem az a tápszer kellett, hanem a másik), és persze egyedül csinálja a vacsorát, ha Anya éppen a gyerek mellett marad. Ennél fogva Apának lenni is magányos dolog. Nem mintha ez baj lenne. Csak úgy mondom.
Legújabb sorozatunkban egy kétgyermekes apa mutatja be, milyen a világ apaszemmel.
Érdekes kísérlet, 2.0.
Második gyerek. Ezért a verziószám. A „kísérlet” szó meg azért, mert az elsőt így prezentáltam az ismerősöknek és barátoknak. Ez a kísérlet immár 3 és fél éve tart, a kettes fázis májusban indult. Írhatnék filmekről is, mert van DVD-játszóm meg néhány filmem, és ahhoz sem értek. De ez egy ilyen gyerekes oldal. Lehet kárörvendeni, szánakozni, együttérezni, felháborodni, lenézni (bevallom: én szoktam.)
Azt is el kell áruljam, hogy nem vagyok az a tipikus megszállott „gyerekes”. Fáraszt, ha valaki kizárólag a gyerekéről tud beszélni, csak azért, mert van neki. Én leginkább akkor mesélek a gyerekek vicces dolgairól, ha jobb fejnek akarok látszani. Általában bejön.
Szóval, második gyerek. Terveztük, akartuk, kiszámítottuk, mikor kell születnie pénzügyi szempontból, logisztikailag. Minden úgy ment, ahogy terveztük. Komolyan. Megint bizonyítottam, hogy nem vagyok evolúciós zsákutca. Örültünk, volt már egy fiúnk, jön a második, az is fiú. Tudtam, mivel jár a dolog.
Egy frászt! Honnan is tudtam volna?!
Az első elég jól sikerült, igazi beetetőgyerek: mindent úgy csinált és akkor, ahogy kell. Percre pontosan evett, hamar átaludta az éjszakát, sokat röhögött, nyugodt volt, szép és okos. És mindez csak rajtunk múlt, hiszen biztosítottuk az ideális körülményeket és amúgy is mindent sokkal jobban csináltunk, mint mások, a tökéletes genetikai háttérről nem is beszélve.
A terhesség? Észre se vettük a csajom szerint.
Minden ment tovább: gyerekkel bölcsibe, kutyasétáltatás, munka, bevásárlás. A ráhangolódás kábé annyi volt, hogy néha megbeszéltük, milyen lesz, ha még egy lesz. Nézegettük az ultrahangos felvételeket, elmondtuk a gyereknek, hogy jön a kistesó. Nyugtázta, és az érdekelte, mikor lehet vele harcolni, meg veszek-e nekik páncélt.
Egyre több dolgot kellett nekem csinálnom Anya helyett, mi több, szolidaritásból még az én hasam is egyre nagyobb lett. A gyerek aggódott, mert jó, hogy most még ki tudom venni a kádból, de mi lesz később? Nem volt rossz korszak. Az egyetlen komolyabb esemény a H1N1 járvány volt, de aztán mindannyiunkat beoltottak. Bár semmi gond nem volt, azért folyamatosan parázik az ember, hogy mi van, ha.
És nagyon vártuk a végét. Programcsászár. Az előző is az volt, azt se bántuk. Lehet tervezni. Kutyát lepasszolni a szüleimhez, a csajom anyja nálunk a gyerekkel, amíg én a kórházban vagyok, meg ügyet intézni. Beruházni nem kell, minden megvan. Egy új bébiőr, mert másik szobába kerül az új gyerek, néhány vicces ruha, ennyi. Meg ajándék a kicsitől a nagyobbnak – szerszámosláda.
A fiammal meg szülésest kellett játszani. Kórházba menni, nagyokat nyögni, jajgatni. Aztán kioperálták belőlem vagy belőle a különböző kisállatokat, és örülni, meg mondani, hogy milyen cuki. Naponta többször. Úgy emlékszem, a kispingvint volt a legnehezebb világra hozni. Közben gyakoroltam az új gyerek nevét: ordítottam, hogy ne csináld ezt meg azt, hogy gyere ide! Megfelelőnek tűnt.
És a nagy nap. SOTE 2.
Ültem egy egész kellemes szobában, nem lehettem a műtőben, pedig az előzőnél igen. Vártam, hogy hozzák megmutatni a gyereket. Hozták. Mondták, milyen gyönyörű. Én valamiért azt hittem, pont olyan lesz, mint a másik. Ehelyett egy fekete hajú, kicsit szőrös fülű idegen volt.
Úgy nézett ki, mint egy kínai és nagyon hasonlított az apámra. Pedig ő nem is kínai. Reménykedtem, hogy rám néz, megismer, mosolyog, mond valami vicceset. De nem. Nekem kellett kezdeményeznem. Van egy mondat, ami a filmekben a lehető legmeglepőbb szituációkban hangzik el, haldokló beteg ágyánál, leszámolások közepén, zuhanó repülőn. Na ez ennél magától értetődőbb helyzet volt. Úgyhogy azt mondtam neki: én vagyok az apád.
Folytatjuk.
Szerző: NMB.
