magyar írónő járvány

Nagykárolyban indult az írónő története, ott született ugyanis. Akkoriban még az is magyar település volt, hiszen 1880-ban járunk. Kaffka Margitot hivatása hozta el Erdélyből, ami egy ideig a tanítás volt, de később – egészen élete végéig – az írásban, a szépirodalomban rejlett.

Elismert művészember volt, Ady Endre például nagyon-nagy író-asszonynak nevezte. A Nyugat állandó munkatársa volt, szép ívet futott be, mert verstől a prózáig minden műfajban alkotott. Diákjai és kortársai egyaránt ámulva követték minden lélegzetvételét.

A magyar írónő, akinek minden megmozdulása jelentéssel bírt

Első írásai még tanító korában jelentek meg, ugyanis Miskolcon a polgári iskolában tanított az első világháború kitöréséig. Diákjai odavoltak érte, irodalmat és gazdaságtant tanított nekik.

Volt valami élményszerű zöngéje minden órának, amit vele töltöttünk, már akkor is, amikor nem tudtuk, hogy ki ő

– emlékszik vissza egy diákja. Tanítványait elvarázsolta igen sajátos stílusa és kinézete. Elmondásuk szerint, óráit félig az osztály és félig az ablak felé fordulva tartotta, közben érezhetően elkalandozott, de sosem felejtette el érinteni „a nő nemiségének végzetes befolyását a nő emberi sorsára.”

Diákjai sokáig nem tudták, hogy alkot, de sejtették. Aztán egy napon megjelent egy kritika a verseskötetéről, ami bejárta a korabeli lapok nagyját, és onnantól kezdve teljesen máshogy néztek Kaffka Margitra. Egy diák emlékezései szerint azon a héten minden szünetben megvolt a téma, valamelyik újságot forgatták, amelyben szeretett tanárnőjük verseit méltatták.

Azontúl értelmet kapott minden szó, amit Kaffka Margit elejtett, és minden mozdulata jelentett valamit

– fogalmaz egykori diákja. A Versek című kötetből aztán mindannyian kiválogatták a kedvenceiket és emlékkönyvbe gyűjtötték őket, amit aztán Kaffkának ajándékoztak, miután elvégezték a polgári iskolát.

„De hát minek egy nőnek írni?” – Az írónőt kortársai imádták, rokonsága kevésbé

Nemcsak diákjai, de a kor nagy írói és költői is elismerték, szoros baráti viszonyt alakított ki Kosztolányival, Babitscsal és Szabó Dezsővel is. Utóbbival egy idő után kicsit túl szorosra is fűződött barátságuk, szerelmi viszonnyá alakult kapcsolatuk.

Publicisztikája, annak ellenére, hogy több magyar folyóiratnak is írt éveken át, csak lassan fejlődött, nem igazán ez volt az ő világa. Verseiben és regényeiben sokkal inkább érezhető volt, miben is rejlik Kaffka Margit ereje. Írásaiban két fő kedvenc témája volt az irodalomtörténészek állítása szerint, csak ezek érdekelték igazán egész életében: a dzsentrik pusztulása és a nők sorsa a századfordulón.

Két legfontosabb és leghíresebb regénye is ezeket a témákat boncolgatja, Hangyaboly című regényében még zárdai neveltetését is elmeséli, és keményen bírálja azt.

Kemény meglátásait és jó íráskészségét családja is észrevette, ám nem mindenki díjazta. Édesanyjának olyannyira tetszettek alkotásai, hogy elküldte azokat Lauka Gusztávnak, aki az írónő nagyapjának a testvére volt, ám a rokon a mai értékrend szerint igencsak bicskanyitogatóan véleményezte az írásokat.

„Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt, szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő...!” – fogalmazott a kedves rokon.

A járvány, ami idő előtt végzett a kiváló magyar írónővel

Két házassága és több viszonya is volt. Első házasságából – ami Fröhlich Brunó erdőmérnökkel köttetett – született egy gyermeke, Fröhlich László, akit egyedül nevelt fel.

A nagy háború végén a fiú hazaköltözött az internátusból, majd 1918 novemberében megbetegedett. Elérte őt is, és Kaffka Margitot is a spanyolnátha, ami alattomosan, lassan kúszott be életükbe, csakúgy, mint a mai ember életébe a koronavírus.

Fejfájással indult, Kaffka még nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki, csak pihenni küldte a fiát. Másnap már mindkettejüket kórházba szállították magas lázzal. Szomszédos kórtermekben helyezték el őket, amik között tilos volt az átjárás.

A gyógyszerek nem használtak, mindkettejük állapota egyre csak romlott. Kaffka Margit kétségbeesésében az öngyilkossággal is megpróbálkozott, amit megakadályoztak. Végül férje karjaiban halt meg mindössze harmincnyolc évesen. Tizenkét éves fia egy nappal élte túl őt.

Kaffka így fogalmazott végrendeletében, amit egy orvostanhallgatóval közölt a kórházban:

Mondja meg az uramnak, akit imádtam és olyan boldog voltam vele, amilyen boldogságot csak álmodni tudtam, hogy ne gyászoljon engem. Ne állítson sírkövet, az én emlékezetemet nem egy sírkő fogja őrizni. Nősüljön meg hamar, de csak olyan nőt vegyen feleségül, aki éppen úgy a magasba viszi, mint ahogyan én vittem. A fiamból, aki egyszerű gyerek, neveljenek becsületes embert.

Halála után az egész magyar irodalmi világ gyászolta őt és fiát, közös sírba is temették őket. „Mint jó anya elvitte magával, megmentette e kínnal teljes élettől egyetlen gyermekét; mint jó ember itthagyta mindannyiunk vigasztalására lelkének drága szülötteit: könyveit. [...] Kaffka Margit, kedves társunk, nemes asszony, kemény ember, drága lélek, Isten veled!” – búcsúzott Móricz Zsigmond.

Húsz évvel tragikus halála után azonban, mintha soha nem is élt volna, egyszerűen elfelejtődik, ki is volt a huszadik századi irodalom egyik legnagyobb „asszonyírója”. Amikor Radnóti Miklós 1938-ban kiment a Farkasréti temetőbe, hogy egy szál virágot tegyen Kaffka Margit sírjára, a temetőgondok csodálkozva tárta szét karjait, és fogalma sem volt arról, kiről van szó.

Elfeledett női alkotókból van bőven, köztük van Erdős Renée is, akinek igencsak pajkos írásai voltak. Ha olvasnál róla részletesebben, ezt a cikkünket ajánljuk.