harcsa veronika

A zenéről szeret beszélni, és a számára fontos ügyekről. Most például arról, hogy a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyetlen magyar pályaműve mellé állt, amolyan civil nagykövetként. És bár a gyerekkora azzal telt, hogy igyekezett jó lenni és megfelelni, mindig voltak olyan, szívének fontos témák, amelyek mellett felemelte a szavát. 

Otthonról hozod azt az attitűdöt, hogy kiállsz a kisebbségek, az elesettek mellett? 

Igen. Édesapám 12 évig volt Budakalász független polgármestere, és ő maga is létrehozott egy alapítványt hátrányos sorsú gyerekek támogatására. 

Te sem félsz kiállni számodra fontos ügyek mellett, még úgy is, ha esetleg tudod, hogy egy-egy téma megosztó lehet. Ugyanakkor korábban azt mesélted egy interjúban, hogy gyerekként igyekeztél megfelelni, jól tanulni, jó gyereknek lenni.

A jó ügyek melletti kiállás is lehet a megfelelés egy formája. Tény, hogy gyerekként kényszeresen akartam jó lenni, de az ebből való egészséges felszabadulást és a bátorságot a zene hozta el. Ha belegondolsz, a jazzben rengeteget improvizálunk a színpadon, és ebben benne van a hibázás lehetősége. Szóval, én a zenének köszönhetem azt is, hogy merek hibázni. A klasszikus zene kevesebb mozgásteret ad, ám a jazzben a tökéletlenség izgalmasabb, mint a tökéletes. 

15 évesen fedezted fel a magad számára a jazzt, amikor a többi gyerek tinidiszkóba járt.

Ne gondold, hogy én nem jártam olykor diszkóba, sőt, rave-et is hallgattam. Ez annak köszönhető, hogy nagyon nyitott voltam, és minden érdekelt. Kíváncsi voltam, mi az én utam, mi az, ami igazi élményt ad.

Teljesen megdöbbentem, hogy sokáig informatikusnak készültél. Hogyan férhet meg ez a kettősség; a számok szabályossága és a jazz szabálytalansága? 

Nekem nagyon fontos volt a matematika, és szerettem a Műszaki Egyetemre járni. Végigjártam az öt évet, és bár végül a szakdolgozatomat nem írtam meg, mégis sokat adott nekem az az időszak. 21 évesen azonban felvételiztem a Zeneművészeti Főiskolára (2007 óta egyetem – a szerk.), és egyértelművé vált, hogy a zene az utam. Annak ellenére, hogy korábban csak zeneiskolai képzésben vettem részt.

A családodtól hányszor hallgattad meg, hogy a biztos informatikusszakmát otthagytad a művészlétért?

Úgy 677 milliószor (nevet). De azóta megnyugodtak, hiszen látják, hogy az anyagi biztonságot is meg tudtam teremteni zenészként. Sajnos, ez egyáltalán nem egyértelmű, kevés olyan kollégám van, akiknek valóban csak az alkotásra és a zenélésre kell koncentrálni, és meg is tudnak élni ebből. 

Úgy tűnik, soha nem féltél a nagy váltásoktól, hiszen harmincévesen megint az ismeretlenbe ugrottál, és Brüsszelben kezdtél tanulni.

Igen, nagyon éreztem, hogy szeretném még képezni magam, ezért születésnapi ajándékként elmentem felvételizni a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésére.

Második otthonod lett Brüsszel?

Kicsit igen, hiszen két évet töltöttem ott, sok kedves barátot és erős szakmai kötelékeket köszönhetek annak az időszaknak.

Milyenek a belgák?

Abból a szempontból hasonlítanak ránk, magyarokra, hogy mindig valahogy ki voltak téve a nagyhatalmak jelenlétének; Belgium ott van Franciaország, Németország és Hollandia között, kisebb nemzetként. És lehet, hogy épp ebből adódik, hogy van egyfajta különleges humoruk, ahogyan derűvel tudnak magukra nézni. Én ezt nagyon kedvelem.

Tudnak valamit a magyar zenéről? 

Nem igazán. Bartók, Ligeti, esetleg Kurtág neve ismerős nekik, egy-egy ember hallott már Szakcsi Lakatos Béláról, és nagyjából ennyi. Ám lehet, hogy ez számomra előnyt is jelentett, hiszen, ha van egy magyar lány, aki jazzt énekel Brüsszelben, az valószínű én vagyok.

Most viszont ismét tanulásra adtad a fejed.

Igen, Pécsett tanulok zeneterápiát. 

El tudod képzelni, hogy egy nap ne a színpadon állj, hanem ezzel foglalkozz?

Nem lehet tudni, mit hoz az élet. A zeneipar – főleg, ha nem a könnyen fogyasztható slágerek területén alkotsz – nagyon változékony, és lehet, hogy aki ma még megtalálta a maga közönségét, holnap már nem fogja. Nem tudhatom, hogy hatvanévesen mit szeretnék majd csinálni, de az biztos, hogy amikor a zenélést elkezdtem, megfogadtam, hogy csak addig csinálom, amíg nem kell súlyos kompromisszumokat kötnöm, hogy felmehessek a színpadra. Március 20-án a Zeneakadémián egy interaktív koncertet fogok adni, és ebből írom majd a szakdolgozatomat is a zeneterápia szakon. Hogy mennyire lehet bevonni Magyarországon a közönséget a közös hangadásba, és hogyan lehet a gátlásokat oldani az énekléssel kapcsolatban. 

Tudsz ilyen szürke, februári időben alkotni, amikor jó ideje nem sütött a nap?

Talán ez az idő még inspirálóbb, hiszen ha süt a nap, inkább az erdőben sétálnék. A lényeg pedig az, ami bennem van, amit elindít egy beszélgetés, egy film, egy történés.

Sokáig angolul énekeltél, és eszembe jutott, vajon át lehet-e adni az érzelmeket ugyanúgy egy tanult nyelven, mint az anyanyelveden?

Ez bennem is felmerült, de mivel a jazz nyelve az angol – esetleg a bossa novánál a portugál –, ezért én csak angol nyelvű dalokat tanultam. Talán azért is van az, hogy a zenével akarom inkább kifejezni az érzelmeket, és nem a szöveggel. Természetesen teljesen más a helyzet, amikor egy magyar verset énekelek el, hiszen ott épp hogy a költő mondanivalója kerül a fókuszba.

Egy egész albumot szenteltél Kassák Lajosnak.

Döbbenetes volt a találkozásom vele. Amikor 20. századi költők verseiből állítottam össze a Lámpafény című albumot, akkor ismertem őt meg igazán. Amikor József Attilát olvasol, vagy Adyt, akkor nagyjából tudod, milyen lesz a hatás, de őt kevesebben ismerik. Nagyon megosztó személyiség volt – az, ahogyan másokkal és leginkább a nőkkel bánt –, miközben a verseiben óriási szociális érzékenység van. 

Valahogy mindig kilyukadunk a kettősséghez, a kontrasztokhoz. Itt ül velem szemben egy várandós nő, akiről nem tudom elképzelni, hogy valaha is felemelné a hangját. Eközben pedig a színpadon mersz kiabálni, hibázni, kipróbálni azt, amit soha előtte. Nem fog hiányozni ez az oldalad, amíg nem állsz színpadra?

Régóta készültünk arra a férjemmel, hogy szülők legyünk, és ennek az a nagy előnye, hogy volt időm sok mindent kipróbálni a színpadon. Annyi remek zenésszel dolgozhattam együtt, annyi országban felléphettem, hogy most teljes nyugalommal adom át az irányítást a babámnak. 

Változik a hangod a várandósságtól?

Úgy mondanám, hogy lazább lett a hangom, de hogy ennek hormonális vagy lelki okai vannak, azt nem tudom megmondani. 

Azt mondják, Mozart kimondottan jót tesz a babáknak már magzati korban. A tiéd mit hallgat?

Leginkább az anyukáját, hiszen nemcsak koncertezem, de a Debussy NOW! folytatásaként most vettük fel a Schubert NOW! albumot is. De leginkább azt várom, hogy már úgy énekelhessek neki, hogy a karomban tartom. (Címlapfotó: Kiss Marietta Panka)

(Ha kíváncsi vagy, Louis Armstrong hogyan érezte magát Magyarországon, olvasd el ezt a cikkünket is.)