Bach kód

Johann Sebastian Bach szimfóniáit gyakran szokták a matematikához hasonlítani – annyira aprólékosan ki vannak ugyanis dolgozva. Zenéje az érzelmek széles skáláját váltja ki hallgatójában – tulajdonképpen üzenetet közvetít. Fizikusok egy csoportja az információelmélet segítségével azt vizsgálta, hogyan tudja a német zeneszerző ennyire hatékonyan közvetíteni ezt az üzenetet, vagyis az információt átadni.

Hálózatot hoztak létre Bach zenéjéből

A kutatók nagyon érdekes módszert alkalmaztak. Bach több száz művéből létrehoztak egy hálózatot úgy, hogy a hangjegyeket pontokként ábrázolták, amelyeket az utánuk következő hangjegyekkel összekötöttek. Az így kapott hálózatot Shannon-entrópiafüggvénnyel elemezték. Ezt a módszert Claude Shannon amerikai matematikus fejlesztette ki arra, hogy mérhetővé váljon az információ, pontosabban az, hogy egy üzenet információtartalma mennyire összetett és meglepő.

nagyobb változatosságban és összetettségben. Különösen toccatái és prelúdiumai gazdagok nagyon információban és váratlan fordulatokban.

Régóta kedvelt fogás a kód elrejtése a zenébe

Sok más zeneszerzőhöz hasonlóan ennél kézzelfoghatóbb kódokat is rejtett el műveiben Bach. A német alkotó

A fúga művészete című nagyszabású variációs ciklusában, amelyet sokan a bachi életpályája beteljesedésének tekintenek, elrejtette a nevét hangjegyekké alakítva.

Ez az úgynevezett BACH-motívum, amely a B, A, C, H hangokból áll össze. Erről a motívumról Johann Gottfried Walther ír először 1732-es művében, a Musicalisches Lexikonban. Később Bach fia és tanítványai is alkalmazták ezt a fogást, ám igazán népszerűvé a német zeneszerző műveinek 19. századi reneszánszától vált. Belekomponálta alkotásába a BACH-motívumot a többi között Robert Schumann (Hat fúga orgonára, pedálos zongorára vagy harmóniumra), Liszt Ferenc (B-A-C-H fantázia és fúga, orgonára) és Johannes Brahms is (Fúga, asz-moll) is.

Brahmsnak nagy gyakorlata volt abban, hogyan lehet kódokat elrejteni zenéjében. Így próbálta meg ugyanis kiírni magából szerelmi hevületét. 1858 nyarán az akkor 25 éves zeneszerző őrülten beleszeretett Agathe von Sieboldba, egy 23 éves, ének szakos hallgatóba, aki barátjánál, Julius Otto Grimmnél tanult. Nem sokkal később már eljegyezték egymást, és az esküvőjüket tervezgették.

Ezután nem is volt többé komoly szerelme, ám heves érzelmei Von Siebold iránt még egy jó darabig megmaradtak. A zeneszerző később egy barátjának úgy fogalmazott, hogy Agathe volt élete utolsó szerelme. Hogy túljusson saját maga által okozott szerelmi csalódásán, második vonós szextettjébe belekomponált egy utalást szerelmére. Zenekritikusok szerint ez a rész, amikor felhangzik az A-G-A-H-E hangsor, a mű leggyönyörűbb és legfájdalmasabb pillanata. „Ezzel a művemmel megszabadítottam magamat utolsó szerelmemtől” – írta a zeneszerző barátjának, Josef Gänsbachernek.

Brahms barátja és zeneszerzőtársa, Robert Schumann is kedvelte a kódok használatát zenéjében. A Karneválban három kódolt üzenetet is elrejtett. Az első arra a településre utal, ahol jegyese született (A–Esz–C–H = Asch, a mai Aš Csehországban – az Esz ebben az esetben az S betűt jelöli), a második hamvazószerdára (Asz–C–H = Asch = németül hamu), az utolsó pedig magára a zeneszerzőre (Esz–C–H–A = SCHA = Schumann – az Esz itt is S-t jelöl).

Ha szívesen olvasnál érdekességeket Mozartról is, kattints ide!