Az első vastüdőt 1928-ban, a bostoni gyermekkórházban használták, ahol egy gyermekbénulásban megbetegedett nyolcéves kislány életét mentette meg a negatív nyomást alkalmazó szerkezet. A huszadik század első felének hatalmas technikai vívmánya volt a készülék, amely méregdrága és hatalmas volt, de megszámlálhatatlan életet mentett meg.
A gyermekbénulás miatt kerültek ezrek vastüdőbe
A járványos gyermekbénulás – ami az utóbbi években ijesztő módon újra felütötte fejét Amerikában – borzalmas betegség volt, melyet száz éve rettegtek az emberek. A legrosszabb tünetek közé tartozott a mellkasi izmok megbénulása, ami lehetetlenné tette a levegővételt.
A kutatók kétségbeesetten keresték a megoldást, amellyel az érintetteket életben lehet tartani, az ötlet pedig a Harvard szakembereinek, Philip Drinkernek és Louis Agassis Shaw-nak a fejéből pattant ki, John Haven Emerson pedig tökéletesítette azt.
Az ő ötlete volt a vastüdő oldalán kinyitható ajtók elhelyezése, melyek segítségével hozzáférhettek a pácienshez anélkül, hogy ki kellett volna őt venni a vastüdőből.
Ausztráliában rétegelt lemezből készítették ugyanezt a szerkezetet, szükségből – az ottani járvány kitörésekor túl sokba került volna a hatalmas amerikai darabokat a szigetországba repíteni, ezért ki kellett fejleszteniük egy saját verziót. Ez a változat olcsóbb és gyorsabban hadrendbe állítható volt, egyes darabjai egy órával elkészültük után már használatba vehetők voltak.
Segítő kell mindenhez
A szerkezet tulajdonképpen egy hatalmas fémdoboz, amelyhez fújtatókat csatlakoztattak. A vastüdőbe fektetett betegnek csak a feje lóg ki belőle nyaktól felfelé, egy speciális galléron keresztül, amely légmentes zárást biztosít.
A légnyomás szabályozott váltakozásának köszönhetően a szerkezet arra készteti a tüdőt, hogy kitágulva levegőt szívjon be, majd az távozzon belőle.
A vastüdő a múlt század közepén a gyermekbénulást kezelő gyerekosztályok kötelező kellékévé vált.
Az életmentő szerkezetbe bekerülni ettől függetlenül borzasztó volt. Sokan borzalmas fájdalmak közt, delíriumközeli állapotban, légszomjtól szenvedve kerültek vastüdőbe, és a későbbi gyógyulás folyamata sem volt egyszerű. Az olyan beavatkozásokhoz, mint vértranszfúzió, intravénás cukoroldat szervezetbe juttatása, katétercsere vagy a beállítások változtatása, a pácienseket ki kellett emelni a gépből. A mosdás vagy a vastüdőben használt ágynemű cseréje lehetőség szerint a nyílásokon keresztül történt, de a betegek orrának kifújását vagy hajának megfésülését is a segítőknek kellett végezniük.
Nem évtizedekre tervezték ezeket a gépeket
A vastüdőket ugyanakkor nem arra tervezték, hogy évtizedeken keresztül álljanak szolgálatban egyetlen beteg mellett. A legtöbben hetek vagy hónapok alatt felépültek, így többé nem volt szükségük a szerkezetekre, de sokan egy életre ahhoz kötve maradtak.
Az orvosok módszereket dolgoztak ki, melyek segítségével egyre hosszabb és hosszabb időre hozták ki a szerkezetből a lábadozókat, akiknek mellkasi izmaik így erősödtek, és lassacskán képessé váltak az önálló lélegzésre is.
A procedúra fájdalmas és ijesztő volt, de a szerencsésebbek eljuthattak addig, míg napközben már nem volt szükségük légzéstámogatásra, éjszakára tették őket vissza a vastüdőbe vagy speciális ringató ágyakba, amelyek a szervek mozgatásának segítségével érték el, hogy éjjel is levegő áramoljon tüdejükbe.
Az utolsó ember vastüdőben
Sokáig Martha Lillard és Paul Alexander volt a két utolsó ember, akik még vastüdőbe zárva éltek: Paul azonban idén márciusban meghalt. Martha 1953-ban kapta el nyolcévesen a betegséget, miután születésnapját egy vidámparkban ünnepelte, Paul pedig mindössze hatesztendős volt ekkor. A kislányt azonnal kórházba vitték, ahol megállapították nála a gyermekbénulást, a kisfiú azonban otthonában betegeskedett egészen addig, míg már nem tudott megfogni egy zsírkrétát sem, és köhögni sem volt ereje.
Szülei ekkor siettek vele a kórházba, ahol az első orvos rezignáltan annyit közölt: nincs mit tenni érte.
A kórház folyosóján fekve azonban egy újabb doktor megvizsgálta, és sürgősen a műtőbe vitte, ezzel megmentve életét. A vastüdőtől azonban így sem menekült meg.
Paul három nap múlva ébredt fel egy vastüdőkkel teli kórteremben, ahol fejét napokig gőzsátorban tartották, amely fellazította a tüdejében felgyülemlett váladékot. Azt hitte, halott: később viszont meglátta a többi vastüdős gyermeket. Másfél évig volt kórházban. Beszélni gégemetszése miatt nem tudott, de hallotta a többi gyerek sírását és sikolyát, órákon át feküdt saját piszkában, és rémesen unatkozott is. Időnként azzal szórakoztatták magukat a többi gyerekkel, hogy arcokat vágtak egymás felé – de amikor végre összebarátkozott valakivel, az meghalt. Az sem sokat segített, hogy szülei naponta látogatták, mert közben nap mint nap hallotta az orvosokról, hogy nem értik, hogyhogy még él.
Vastüdővel is ügyvéd lett
Otthon aztán elkezdett fizioterapeutával dolgozni, aki azt ígérte: ha már három percig önállóan tud lélegezni, kap egy kutyát. Ez a kihívás annyira jól sikerült, hogy Paul később egész napra kijöhetett a gépből, csak az éjszakákat töltötte abban. Végül nemcsak középiskolát, de egyetemet is végzett, jogász lett, és kerekesszékében járt tárgyalásokra. Szerelmes is volt, egész addig, míg a lány anyja meg nem tiltotta a kapcsolatot.
Az utóbbi években Paul ismét teljes napját a vastüdőben töltve, kórházban élt haláláig.
Martha aggódik az alkatrészek miatt
Martha Lillard utolsóként még vastüdőben él. Ő csak éjszakánként szorul a gépre, amelyet azonban nagyon félt. Régen a Philips Respironics szervizelte a szerkezetet, de tőlük kevés segítséget kap: azt mondja, egyszer úgy akarta otthagyni a szerelő, hogy nem szerelte össze azt. Kórházak helyett ma már leginkább múzeumokban találni hasonló szerkezeteket, de amikor 1990-ben „újra” volt szüksége, hiába hívogatta végig az intézményeket, mindenhol kidobták már a vastüdőket. Végül egy magánszemélytől vette meg azt, amelyet máig használ. A szíjakat néhány hetente, a belső bölcsőt félévente, a motort körülbelül 12 évente kell cserélni, és a gallérok is csak néhány hónapig működnek. Senki sem gyártja már őket, Martha pedig mindet beszerezte, amit csak tudott, de így is csak néhány darabbal rendelkezik, amelyeket minél hosszabban próbál használni, de egyre jobban eresztenek, nehézzé téve a levegővételt.
Egy géphez kötve, mégis él
Martha kipróbálta a ma már létező, modernebb megoldásokat a gépi lélegeztetésre, de számára a vastüdő maradt a legjobb megoldás. Élete így teljes mértékben a gépektől és esetleges áramszünetektől függ. Ennek ellenére a hetvenes éveiben járó gyermekbénulás-túlélő azt mondja: boldog életet él. Lehet, hogy a vastüdőben fekve az arca fölé helyezett tükör révén tudta csak megtapasztalni a külvilágot, és kimaradt sok olyasmiből, amit kortársai gyerekként boldogan csináltak, viszont életben van. Ma már a gyermekbénulás elleni vakcina segít megelőzni ennek az állapotnak a kialakulását.
