75 évvel ezelőtt egy szomorkás reggelen suba alatt indult el nyugati végeinken a műszaki zár kiépítése. Egyszer csak fémfűrészek éles hangja törte meg a határmezsgye csendjét, földmunkagépek döngölték a talajt, és a megyeszékhelyekről odavezényelt munkások feszítették ki a drótkerítéseket a határőrök fegyvereinek árnyékában. A folyamat rideg precizitással zajlott: oszlopok meredtek az ég felé, és azokat éles tüskékkel teli szögesdróttal kötötték össze. A szocialista állam éber őrei kibiztosított géppisztolyukat szorongatva figyelték a munkát, miközben a környékbeli falusiak döbbenten és tehetetlenül szemlélték ahogy nyugat felé leereszkedik a vasfüggöny. A szabadság elvesztése kézzelfoghatóvá vált.
Így vált kézzelfoghatóvá a vasfüggöny metaforája
A második világháború utáni Európát kettéosztotta a kelet és nyugat közötti ideológiai és politikai szakadék, amit Winston Churchill 1946-ban nevezett először vasfüggönynek.
A Balti-tenger melletti Szczecintől az Adriai-tenger mellett fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára
– fogalmazott híres fultoni beszédében a volt brit kormányfő, amikor Truman elnök vendégeként járt az Egyesült Államokban.
Magyarországon ez a metafora 1949-ben vált kézzelfogható valósággá, amikor a nyugati határ mentén elkezdték építeni a szögesdrót kerítéseket. Néhány nap alatt a határvidék arca teljesen megváltozott. A gyerekek többé nem játszhattak a mezőkön, ahová aknákat telepítettek. Az erdők, ahol egykor vadászok köröztek, lezárultak, a magaslatokon őrtornyok foglalták el a vadászlesek helyét. Míg azelőtt szekerekkel jártak át Ausztriába vásárolni, immár egyetlen lépés is végzetes lehetett.
Nehéz volt elmagyarázni az akkor még pici gyerekeinknek, hogy miért nem látogathatják többé a szomszédos faluban élő nagyszüleiket. Amikor meg felnőttek, az egyikük megpróbált illegálisan átmenni hozzájuk, de rajtavesztett
– mesélte nekünk Fertődön egy könnyeivel küszködő idős asszony, aki szerint a határ lezárása kíméletlen volt: megszakadt a kapcsolattartás a rokonság és barátok között, akik a túloldalon maradtak.
Csaknem 1000 kilométernyi vasfüggöny létesült
Az osztrák határszakaszt 356 kilométeren, a déli határt pedig – a Tito vezette Jugoszláviára is ellenségként tekintve – 630 kilométer hosszan zárták le kerítéssel, aknamezővel, árkokkal és különböző vasbeton akadályokkal. Az imperialista támadást ebből az irányból várták, ezért semmi pénzt nem sajnáltak: 7 milliárd forintért erősítették meg a határvédelmet. Hengeres faoszlopokat állítottak le egymástól 3 méter távolságra, 2 méter szélességben. Az oszlopokra átlósan és vízszintesen 25 centiméterenként szögesdrótot húztak. Erre a 6 négyzetméteres területre elhelyeztek 6 aknát: 3 keményfából, 3 öntöttvasból készült. Az aknamező közepébe levertek egy karót, majd azt és az aknákat dróttal összekötötték. Ezeket botlódrótnak hívták.
A menekülők általában éjjel próbáltak szökni, amikor nem lehetett őket könnyen kiszúrni, csakhogy a sötétben ők sem látták a drótot. Megbotlottak benne, amivel működésbe hozták a robbanószerkezetet
– idézte fel a Díványnak Horváth Béla nyugállományú őrnagy, hozzátéve, hogy nappal duplán nehéz volt átjutni, mivel folyamatosak voltak az őrjáratok, az aláaknázott mezőt pedig nem kaszálták, így a magasra nőtt növényzet elrejtette a drótokat.
Mire megépült a vasfüggöny, már bonthatták is el
A munkálatokat 1955 elejére fejezték be. Épphogy letették az ásót és a lapátot, a kormány a határzár felszámolásáról határozott. A magas fenntartási költségek mellett Sztálin 1953-as halála és a hidegháborús őrület ezzel együtt járó mérséklődése állt a döntés hátterében. Az 1956-os forradalom kitörése előtt 3 nappal mind a déli, mind a nyugati határszakaszon befejeződtek az aknamentesítési munkák. Ennek köszönhető, hogy a szabadságharc leverése utáni disszidálási hullámban százezrek tudtak baj nélkül távozni nyugat felé.
Megpróbált átszökni a berlini falon: örökre tönkretette életét a német férfiEgy éjszaka alatt Nyugat-Berlint minden oldalról államhatár vette körül, a falnál pedig tűzparancs volt érvényben. Mégis sokan megpróbálták a szökést.
Tovább olvasom
Ezekre a metróállomásokra menekülhetsz egy atomcsapás eseténBár a legtöbben nem szívesen gondolunk egy esetleges atomcsapásra, a szakembereknek muszáj. A metrót már úgy tervezték, hogy óvóhelyként szolgáljon.
Tovább olvasomA kormány 1957 márciusában elrendelte a határzár újbóli kiépítését. A kétsoros kerítés között laza szerkezetű, felgereblyézett nyomsávot alakítottak ki, hogy jól kivehető legyen, merre tartanak a határsértők. A nyomsávval párhuzamosan járőrút is épült, hogy a határőrök riasztás esetén gyorsan ott tudjanak teremni a kerítés bármely pontjánál.
243 kilométer hosszan 4 sorban és 107 kilométeren 5 sorban telepítettek összesen 1,1 millió taposóaknát. Az aknamezőt a korábbi 2 méter helyett 4–5 méteresre szélesítették. A facölöpöket betonoszlopokra cserélték, az aknákat pedig fém helyett bakelitből készítették, ezek már 40 kilogramm terhelés esetén robbantak.
De az aknazár sok gondot okozott, volt például, hogy a határmenti Pinka patak kimosott és magával sodort robbanóeszközöket, amelyek Ausztriában léptek működésbe
– árulta el a katonai szakértő.
Elektromos jelzőrendszer váltotta a vasfüggönyt
Ezért a Szovjetunióban fejlesztett elektromos jelzőrendszerrel kezdtek kísérletezni. 1964 nyarán mutatták be az egyik laktanyában létesített „próbapályát”, amely osztatlan sikert aratott a pártvezetésben. A kilométerenként 350 ezer forintos telepítési költség ellenére úgy döntöttek, hogy fokozatosan ezzel váltják le a jó öreg aknákat. Azért került ez ilyen bődületes összegbe, mert először fel kellett számolni az előző kerítéseket, kiásni kilométerenként 4 ezer aknát, erdőt irtani, vadvédelmi hálókat építeni, és végül kialakítani a jeltovábbító hálózatot. Hab a tortán, hogy az ehhez kellő speciális drótokat csak nyugati importból lehetett beszerezni. Maga az üzemeltetés sem két fillér volt, hiszen a kerítés csak jelzett, az elfogás innentől a határőrökre hárult.
Az új rendszer lényege már nem a pusztítás volt, csupán a jelzés: a kerítésbe csak kisfeszültségű áramot vezettek, ám ha valaki ehhez hozzáért, a feszültségváltozás jelzést indukált a határőrőrsön, ahol 2–300 méter pontossággal tudták, hol történt az esemény, és azonnal akár 80 fegyverest is riasztottak a disszidens elfogására
– emlékezett az akkor még hadnagyi rangban szolgáló tiszt.
Ez volt a csel
Ez a riasztórendszer nem a határon állt, hanem attól két kilométerrel beljebb, ezért ha valaki át is verekedte magát rajta, még bőven volt idejük elkapni, mielőtt átért volna a szomszédos országba. Mivel ezt nem sokan tudták, előfordult, hogy szerencsétlen szökevény a kerítésen átjutva már fellélegzett, és nyugodt szívvel kért menedéket az odaát álló őrtornyoknál. Mondanunk sem kell, hogy rossz lóra tett.
Az 1971-re teljessé vált új határzár felszámolása 1984-ben merült fel először. A kormány azonban ekkor még azon aggódott, mit szól majd a Varsói Szerződés többi tagállama, ha nálunk lekapcsolják a rendszert. Végül több évnyi óvatos puhatolózás után 1989 februárjában született döntés a műszaki zár lebontásáról. A hírekbe Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter szimbolikus kerítésátvágó akciója került be 1989. június 27-én, de ekkorra már a kerítés nagy részét elbontották.
Bár a vasfüggöny – ahogy mondani szokták – már történelem, azóta viszont újabb épült helyette a déli határainkon. Igaz, ezzel nem honfitársaink szabad mozgását akarják akadályozni, csupán a felénk tartó kontrollálatlan menekültáradatnak kívánnak gátat vetni. De azért akkor is bennünk van a vágy, hogy szeretnénk végre korlátok nélkül élni. Hiszen a vasfüggöny nemcsak határvédelmi eszköz, hanem pszichológiai szimbólum is: a félelem, az elzártság, és a totális kontroll jelképe.
Ha arra is kíváncsi vagy, hogy a világban merre hoztak még létre határkerítéseket, ide kattintva erről is olvashatsz.
Több millió család életét tették tönkre vonalzóval meghúzott határokkalSzámos olyan térképészeti furcsaság létezik, amelynek láttán megkérdőjelezed, hogy ép ésszel rajzolták-e meg az országok határait.
Tovább olvasom
