Mit is gondoltunk eddig a hódról? A kétes marketingű rágcsálók szerencsésebbjei közé tartozó állatot könnyű volt a távolból szeretnünk addig, amíg csak egy bazira nőtt hörcsögöt láttunk benne. Egy huncut, jópofa, megelevenedett kapafogú, billegő fenekű rajzfilmfiguraként gondoltunk a csintalanul minden fát „tönkrerágó” szőrpamacsra.
De akkor még nem sejtettük, milyen közeli viszonyban is áll az emberiség ennek a billegő hódfenéknek a váladékával.
Egy ideje aztán többet tudunk róla a kelleténél. Vagyis, azt is tudni véljük, ami egyébként nem igaz, mégpedig, hogy gyanútlan nyáresti eperfagyi-majszoláskor valójában a hód alsó fertályának hódolunk, vagy hogy a karácsonyi vaníliás ízvilág tulajdonképpen a hódfenekének a terméke.
Nem ez az első alkalom, hogy „állati” gusztustalan dolgot fogyaszt az emberiség ínyencebb fele.
Bizarr étkek
Elég csak a delikát ízlésvilággal megáldott cibetmacska által gondosan kiválogatott, majd még gondosabban kiválasztott kávészemekre gondolnunk, mely az állat ösztöneinek hála a legjobb szemek közül kerül ki, de azért még valahonnan máshonnan is csak kikerül, ami sokakban kétséget ébreszt, hogy megkóstolja-e ezt a parádés kávét, melynek csészéje 5000 forint alatt nehezen érhető el.
De a megdöglött, megfőzött, megszárított és összezúzott bíbortetű piros festékanyagát is elfogyasztjuk, pedig egyesek már attól rosszul vannak, hogy a nők már régóta, a piros rúzs (spanyolul: carmín) színét adó festékanyagot a szájukra kenik. Talán mert nincsenek vele tisztában, hogy bizonyos élelmiszereknek a színét is ez adja, főleg azoknak, amelyeket „természetes” ételszínezővel csábítóan pirosassá szeretnénk varázsolni.
Vanília, eper, hód
És akkor most azt kellene még megemésztenünk, hogy a méregdrága kávéhoz olyan jóleső gombóc vaníliafagyi csalogató íze, vagy a morzsolt tetűhullával színezett eperszörp aromája nem egy ártalmatlan növényből, hanem egy rágcsáló hátsójából származik?
Mert végül is, igen, a castoreum bizonyosan a kifejlett hód farkának tövében a medencénél, a bőr alatt elhelyezkedő ricinuszacskó sárgás színű váladéka, amely, állítólag, valóban emlékeztet a vanília és az eper édeskés ízére. Erre tényleg már vagy 2000 évvel ezelőtt rá is jöttünk, de legfőképp mégis a gyógyászatban alkalmaztuk, vagy parfümök illatanyagának gazdagítására, és csak ritkán mint élelmiszeripari alapanyag, természetes édesítőszer. Kozmetikumban is elsősorban mint az egyéb anyagok illatát hangsúlyozó és tartósabbá tevő komponenst, tinktúrát.
A realitás
De ez nem a végbélnyílás terméke, nincs köze a féceszhez, sőt, a castoreum még csak nem is valódi mirigyek terméke. A vaníliaaromát pedig könnyen lehet, hogy azon tűlevelűek kérgének rágásából kölcsönzi, amelyeket szintén alkalmaznak vaníliaíz reprodukálásra a vaníliababon kívül. Ugyanígy, a többi virágra vagy gyümölcsre emlékeztető illat, íz is lehet következménye a hódok fakéregrágó tevékenységének, ettől még, főleg manapság, ételízesítésre már szinte alig-alig használjuk.
Gyógyászati célra pedig azért alkalmas, mert megtalálható benne az a szalicil, ami az aszpirin egyik alkotóeleme is. Ez persze nem magyarázat arra, hogy miért égették a római nők nemkívánatos terhességeik elmúlását várva belélegzésétől, arra már talán inkább, miért alkalmazták a 12. századtól láz csillapítására, majd később fájdalomcsillapítóként is. Volt egy időszak a hódpopópukli levének történetében, amikor altatóként, és volt olyan, amikor éppen serkentőként vetették be.
Nyilván nem csak a véletlen műve, hogy ez idő alatt még soha senki nem tévesztette össze a hódot a borzzal. Na, az borzalmas lett volna.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
