Egykor még főállás mellett utazott és blogolt, de jó ideje az utazás tényleg az élete, viszont továbbra is kompromisszumok nélkül keresi az élményeket és az értékeket világszerte. Egy országban sem csalódott még az emberekben, bár a konzervekkel teletömött csővázas hátizsák óta sokat változott a világ körülötte. A Díványnak adott interjújában a Travellinaként ismert Kisgyörgy Éva arról is beszélt, hogyan érthetik meg egymást az emberek közös nyelv nélkül – és hogy milyennek látja bolygónk népét.
Amikor elkezdtél blogolni, még nem létezett ez a kifejezés sem: milyen indíttatásból vágtál bele?
A blog szó 1999-ben született meg, nekem viszont már 1996-ban volt honlapom. Akadt már pár ember, aki akkor naplószerűen írt utazásról, teljesen másképp, mint ma a bloggerek: most a top 10 szökőkút típusú írások mennek, akkor pedig úgy írtunk, mintha naplót vezetnénk. Én 1994-től 1996-ig Amerikában tanultam, akkor nagy dolog volt Mexikóba utazni, úgy gondoltam, ez érdekelhet embereket.
Naplót általában nem írtam, csak az utazásokon, hogy megörökítsem azokat: először ezeket a feljegyzéseket pötyögtem be egy levelezőlistára.
Az egyik olvasóm, egy Skóciában élő magyar fiú készített nekem később honlapot. Aztán hazajöttem, dolgoztam, mint ahogy mások, de akárhányszor utaztam, vittem a csíkos füzetemet, és amikor ráértem, begépeltem ezeket a weblapra – munka után az irodában, hiszen otthoni számítógépem még nem volt.
Egyre többet gondolok arra most, hogy vissza szeretnék térni ehhez, azt tartom eredetinek, hitelesnek, ha az ember leírja azt, amit megélt. Most az utazóbloggerség más irányba ment el: az emberek tartalmat gyártanak, egyre több időt elvesz az utazásból, az élmények megéléséből, hogy ezzel kell foglalkozni, én pedig nem akarom elrontani az utazásaimat ezzel. Sokan utaznak azért, hogy ebből pénzt csináljanak, megfeleljenek az ügyfélnek.
Én nem azért utazom, hogy blogoljak, hanem ha már utazom, blogolok is.
Az utazás nekem szent dolog.
Blogodon azt írod, nem tudod, hogy lettél világutazó, de arra emlékszel, hogyan vált az utazás szent dologgá számodra?
Nehéz kérdés: egyik szülőm sem volt nagy utazó. Az első egy-két utam nagyon egyszerű volt: érettségi ajándékként kaptam egy Expressz irodás társasutat Opatijába, aztán egyetemi társakkal mentünk el egy Prága–Krakkó vonatos útra.
A következő már egy nagy InterRail-út volt egy barátnőmmel: 30 napra lehetett menni, és ötven dollárt lehetett kiváltani.
Felszabadító érzés volt, hogy egy hónapot töltöttünk Nyugaton, és hogy megcsináltuk ötven dollárból. Mai fejjel ez szinte már elképzelhetetlen.
Vannak persze ma is, akik stoppolnak és couchsurfingelnek, de amikor nekivágtunk konzervekkel teli csővázas hátizsákokkal az útnak, nem láttuk, mi lesz a vége. Volt egy vonatjegyünk, néhány helyen előre szervezett szállásunk egy olyan szervezetnél, amely a couchsurfing elődjeként ingyen szállást biztosított. Úgy voltunk vele, ha nem lesz szállás, majd alszunk a vonaton, az ingyen van. Ezután már csak azt vártam, mikor mehetek megint. Egyetem alatt nyaranta mindig dolgoznom kellett, hogy utána utazhassak.
Mióta szervezed teljesen önállóan az útjaidat?
Csak az opatijai út volt szervezett, azóta magamnak intézem. Sokáig csak Európába utaztam, itt adta magát, hogy magamnak szervezzem. Amikor már dolgoztam és jobban kerestem, messzebbre is jutottam: ilyenkor
akkor vettem igénybe utazási iroda segítségét, ha nem tartottam biztonságosnak magam megszervezni az utat.
Olyan magyar irodát viszont nem találtam, amelyiknek tetszettek volna az útjai: egy angol irodával jártam be sok ázsiai és afrikai országot, meg Új-Zélandot. Most már ezeknek a helyeknek nagy részére is meg tudnám szervezni magamnak az utamat.
Mai eszemmel nem is tudom, hogyan szerveztem meg az európai utakat még az internet előtt. Panoráma útikönyvek voltak ugyan, de szállásokat nem nagyon foglaltam előre, mert nem lehetett. Ment az ember, aztán este keresett szállást a jó nehéz hátizsákkal: az ennivalót még sokáig cipelte az ember, mert nem volt elég valutája.
Mikor döntötted el, hogy a világ összes országának meglátogatását célul tűzöd ki?
Nem tudom egy ponthoz kötni. Mindig próbáltam új országokba menni, bár nem ez a legfontosabb cél, mert akkor csak új helyekre mennék. Idén is megyek olyan országokba, ahol már voltam, de nem láttam mindent – ilyen Japán, ahol hat hétig tartózkodtam korábban, mégse volt elég.
Ráadásul amikor az ember elkezd utazni, habzsolja a helyeket: velem is volt olyan, hogy két hét alatt 3-4 országba elmentem.
Most, 30 év távlatából tudom, hogy ez nem jó, mert egyiket sem láttam rendesen, vissza kell térnem mindegyikbe. Örményországba is csak átugrottam két napra, ezzel ki volt pipálva Örményország, de hát ez nem igaz, mert semmit sem láttam.
Mennyire előre tervezed meg útjaidat?
Ez változó: a Covid előtt jó előre megterveztem mindent, szerettem előre látni. Ennek van praktikus oka, a repjegyek előre megváltva sokszor jóval olcsóbbak, illetve bloggerként próbálok előre intézni dolgokat. A Covid ezt átírta, az ember napról napra élt. Most pár hónapra előre tervezek.
Mennyi időt hagytál ki a Covid miatt az utazásból?
Szinte semmit: ahogy beütött a Covid, elkezdtem Budapesten kirándulni, egyre nagyobb távokat, aztán egynapos kirándulásokra mentem környező megyékbe. Amikor a határok kinyitottak, azonnal mentem külföldre is.
Van olyan ország, amelybe valamilyen okból nem szívesen lépnél be? Gondolok itt például Észak-Koreára.
Igazán jó példát mondtál: Észak-Korea az egyetlen, amivel furcsa a viszonyom. Az nem tart vissza, ha egy ország vezetői nem szimpatikusak.
A vasfüggöny mögött nőttem fel, jólesett, hogy kamaszként találkoztam és beszélgethettem nyugati fiatalokkal. Pontosan tudom, hogy akik egy ilyen rezsimben élnek, sem feltétlenül értenek egyet a vezetőjükkel, örülnek annak, ha velem beszélgethetnek.
Így hát voltam Iránban vagy Burmában is.
Az egyetlen kivétel Észak-Korea. Minden más országban meg tudom tenni, hogy a vízumdíjat befizetem, az megy az államkasszába, de onnantól kezdve egy petákot sem kap tőlem az állam, helyi családokat támogatok. Ezt Észak-Koreában nem tudom megcsinálni, mert oda csak szervezetten lehet menni – ezt nehéz szívvel tenném meg, így a végére hagyom, akárcsak azokat az országokat, ahol háború van, ezért nem lehet bemenni. Az összes ország még nagyon távol van: ötven van hátra. Nem is vagyok biztos abban, hogy összejön mind: jó lenne, de nem ez a legfontosabb.
Milyen nyelvtudással lehet ekkora feladatba belevágni?
Én angolul beszélek csak. Kevés az olyan hely, ahol a német fontosabb lenne, mint az angol, a spanyol időnként hasznos lenne, de sajnos nem beszélem. Viszont sok olyan helyen jártam, ahol az angol is felesleges volt: Japán vidéki részén nagyon kevesen beszélik.
Amióta van Google Translate, ez sokkal egyszerűbb, de emlékszem azokra az időkre, amikor még nem volt okostelefon, mégis mindenki boldogult.
Akivel meg akarod értetni magad, azzal nyelvek nélkül is meg fogod.
Magyarországon is vannak ismerőseink, akikkel hiába beszélünk közös nyelvet, nem tudjuk egymást megérteni, csak elkommunikálunk egymás mellett. A nagyvilágban sok olyan helyzetben voltam, amikor nem értettük egymást, de elmutogattuk, lerajzoltuk, mosolyogtunk. Megoldottuk. Extrém esetben nyelvtudás nélkül is el lehet boldogulni.
Mi érdekel egy úti célban: a gasztronómia, a kultúra, a természet, vagy amit az ország tud adni?
Ez a félmondat nagyon fontos: amit az ország adni tud. Sok olyan utazót látok, akik ugyanazokat a dolgokat szeretik megnézni mindenhol: a Madame Tussaud’s panoptikumot vagy a Hard Rock Cafét. Nekem az jár az eszemben, amikor egy utazáson gondolkodom, hogy mire asszociálok az országról? Az nem érdekel, ami mindenhol van, arra koncentrálok, ami az ország sajátossága.
Azt vettem észre, hogy az ember úgy kezd utazni, hogy a híres dolgokat biztosan megnézi – az Eiffel-tornyot, a Gaudí-templomot – nekem is ilyenek voltak az első célpontjaim.
Ezek városokhoz kötődő építmények a legtöbb esetben. Visszagondolva régi utazásaimra nem emlékszem arra, hogy éltem meg ezeket: a vidám pillanatokra, a csodálatos tájakra viszont emlékszem. Ennek ellenére a mai napig nem tudok lemondani arról, hogy egy új országban a leghíresebb látnivalókat megnézzem, de igyekszem minél kevesebb időt tölteni ezzel, és sokkal többet a természeti látnivalókkal és az emberekkel.
Vannak olyan országok, ahol az ember nehezen adja át magát a szépségnek, annyira intenzíven próbálják kizsákmányolni turistaként. Te hogyan éled meg ezt?
Ezt én sem szeretem, de nem nagyon tudok mit csinálni. Ha nyomulnak bazárban, utcán, próbálok nem válaszolni, mert azzal nem segít semmin az ember, ha ideges lesz. A turistássá vált helyeken szerencsére már túl vagyok, amikor én Marokkóban vagy Egyiptomban jártam, ez nem volt olyan vészes. Nagyon hálás vagyok, hogy harminc éve kezdtem el utazni, mert sok dolgot másképp éltem meg. Csak úgy felmentünk az Eiffel-toronyra, be a Stonehenge-en a kövek közé, sehova nem kellett hetekkel előre foglalni helyet – nehezebb most utazni, kivész belőle a spontaneitás, és drágák is lettek ezek a nevezetességek. Most már nem lehet csak úgy elsétálni az inka ösvényen Machu Picchuhoz, főszezonban fél évre előre betelnek a helyek.
Elérhetőbb a turizmus, de a tömegek miatt nehezebben is kapod meg azt, amire vágysz?
A mérleg egyik nyelvén ott az internet, ami megkönnyít mindent, de mégiscsak majdnem kétszer annyian vagyunk a bolygón, mint 40 éve. Sokkal többen utaznak a fapados járatok miatt.
Az esetlegesség nagyon jó volt, én mostanában sokat kapom magam azon, hogy azokat a helyeket keresem, amelyeken visszakapom ezt az érzést.
A Covid előtti utolsó nagy utamon látogattam meg kisebb, Ausztrália környékén található országokat: csodás volt, amikor leszálltam Tuvalun, és nem tudtam, mi lesz, nem volt tele a fejem képekkel arról, hogy mit fogok látni. Ilyen helyeket keresek, és bizonyos dolgoknak direkt nem nézek utána az interneten.
Veszélyes helyzetbe hányszor kerültél?
Egyszer nagyon megijedtem: Dublinban egy földszinti szálláson arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy egy tagbaszakadt pasi áll az ágyam mellett, és pakolja ki a táskámból a dolgokat. Sikongattam, ő átfutott a nappaliba, mindent eldobott és kiugrott az ablakon, ami nem volt bezárva, csak behajtva. A recepción nem lepődtek meg, szerintem benne voltak. Napokkal később, amikor leülepedett, mi minden történhetett volna, nagyon rossz volt.
Említetted már, hogy két ember, ha akarja, biztosan megérti egymást akár közös nyelv híján is. Milyen hasonló, egyetemes emberi tulajdonságokra döbbentél még rá útjaid során?
Az emberek nem úgy vannak leosztva, hogy vannak a jó országok vagy népek, meg a rosszak. Mindenhol vannak jó és rossz emberek, és mindenhol a jók vannak többségben.
Mindenhol találni fogsz segítőkész embereket, és az emberek is mind ugyanarra vágynak – hogy szeressék őket, boldogok legyenek, és béke legyen.
Akárhol jártam, mindenhol azt tapasztaltam, hogy segítenek: lehet, hogy azért, mert 153 centis lány vagyok, de nem csak ezért, hiszen mások is így tapasztalják. Az emberek mindenhol nagy részben jók, és pont a velük való találkozás az egyik legszebb dolog az utazásban.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
