tudomány csalás

Beteges hiúság, komoly sértettség vagy kisebbrendűségi komplexus kellhetett ahhoz, hogy valaki művi gonddal kitervelje a tudományos élet talán máig legnagyobb szándékos megtévesztését? Az emberiség fejlődésében hiányzó láncszemnek hitt, régóta áhított lelet, a „piltdowni ember” 1912-es hamisításának évtizedekre szóló hatalmas szélhámossága nemcsak Charles Dawson amatőr régész és önjelölt paleontológus személyes becsvágyának, de egy teljes nemzet sértett önérzetének és féltékeny hiúságának összjátéka lehetett, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a nagyhatalmak közti kiéleződött helyzet egyébként is pattanásig feszült.

Egy jelentéktelen angol kisváros és egy jelentős német felfedezés

Történetünk legfontosabb helyszíne egy Piltdown nevű jelentéktelennek tartott angol kisváros. Az ott élő, ugyan csekély számú, de annál önérzetesebb ember, köztük Charles Dawson hiúságát is bánthatta a település rossz hírneve, ugyanis állítólag az 1348-as pestisjárvány halottait a környéken temették el.

A következő kulcsfontosságú történés időpontja 1907, amikor is a nagyhatalmak rivalizálásának erősödése közben egy német bányász korszakalkotó régészeti leletre bukkant. A Homo heidelbergensis névre posztumusz elkeresztelt főemlős 200–600 000 éves lelete, mint később valóban bebizonyosodott, a modern ember és a Neander-völgyi közös őse. Ezzel a gyanútlan német homokbányász gyógyíthatatlan sebet ütött az angol büszkeség, a brit önérzet utolsó védőpajzsán az I. világháborút megelőző feszült forrongás idején.

Az ügyvédnek tanult, régészeti leleteket gyűjtő Charles Dawson paleontológusi babérokra kívánt törni, s csupa nagybetűvel beírni magát a tudományos világ bársonykötéses emlékkönyvébe. Ez utóbbi, mondjuk, teljes mértékben sikerült is neki, noha végül más előjellel, mint ahogyan azt még 1916-os halálakor remélte.

A hiányzó láncszem állítólagos megtalálása Piltdown közelében

Charles Dawson a Piltdown közeli kavicsbányánál a tudományos világot alapjaiban megrengető paleoantropológiai leletre bukkant: meglelte a majom és az ember közötti hiányzó láncszemhez tartozó egyed koponyáját, állkapocscsontját és néhány fogát. Bejelentésével nemcsak az őseink felkutatásából hibádzó „missing link” került elő, de ennek nyomán a tudományos felfedezésre és a németekkel szembeni elégtételre szomjas brit közélet hiúságmérője is helyére billent. Büszkeség volt a találat, s a britek elhitték, mert el akarták hinni.

Ez volt az igazi hiányzó láncszem, rés a pajzson, amit Dawson kitűnő érzékkel tömött be. De nemcsak ezt tömte be kitűnő érzékkel, hanem a hamisítás közben véletlenül keletkezett mikrobarázdákat is a koponyacsontdarabokon. A lelet felbukkanása után éveken át tartó ásatások alkalmával ugyanis a koponya- és állkapocscsontok, valamint őrlőfogak és kő szerszámok nyomában szemfogakat is találtak. Ugyan már egészen az elején akadtak kételkedők, a végleges leleplezést késleltette, hogy az eredeti lelethez csak keveseket engedtek közel, a régészethez valamit konyító Dawson pedig tudta, hogyan változtassa kellékeit hiteles nyommá.

Így lett tudományos szenzáció a hamisítványból

Nem találta tehát meg 1912-ben Mr. Dawson az 500 000 évvel ezelőtt élő hiányzó láncszemként emlegetett, régóta hőn áhított lény maradványait a Piltdown melletti kavicsbányánál, és főleg nem véletlenül. Nem a majom és az ősember közti hiányzó mozaik darabját mutatta be barátjával, a régészetben jártasabb Arthur Smith Woodwarddal karöltve a londoni Geológiai Társaságnak, és egyáltalán nem is volt olyan régi sem az az emberi koponya, sem az a hozzárendelt, majomtól származó állkapocscsont, amit mindennek ellenére Eoanthropus dawsoniként ismert a régészet és a közélet hosszú időn át. Arthur Keith anatómus-antropológus elsőként adott hangot gyanakvásának, de a közvéleményt és a tudósvilágot az ellenérvek sokáig nem tudták meggyőzni.

Dawson a korabeli technikai lehetőségekhez mérten ugyanis egész jó munkát végzett. Gondosan illesztette össze a feltehetően szuvenírboltban beszerzett, később igazoltan orangutántól származó fogakat a máig bizonytalan eredetű emberi koponyadarabokkal. Ezeket barnára festette, és a rajtuk keletkező repedéseket gitt segítségével tüntette el. A maradék gitt még jól jött, amikor apró kavicsokat rejtett az üreges részekbe, így elérve, hogy a csontok nehezebbek legyenek a „friss” csontoknál, mivel Dawson régészeti ismeretei odáig terjedtek, hogy tudta, az ősi csontok többet kellett, hogy nyomjanak a kortárs csontoknál.

1953-ban sikerült bebizonyítani, hogy átverésről van szó

Annak segítségével, hogy a földben heverő csontok mennyi fluoridot szívtak addig fel a talajvizekből, 1953-ban már következtetni tudtak a csontok valódi korára. Meglepően „fiatalok” voltak a csontok. Az 1916-ban elhunyt Dawson végleg lebukott. 2009-ben aztán már szkennelési technológiákat, számítógépes tomográfiát és DNS-elemzést is bevetett Isabelle De Groote, az Egyesült Királyság Liverpool John Moores Egyetemének paleoantropológusa, és megállapította, hogy az állkapocsleletek egyazon orangután darabjai, az emberi koponya maradványai legalább két különböző emberi egyedtől valók.

Számtalan egyetemi professzor, régész és antropológus a világ minden tájáról tanulmányozta már az esetet az elmúlt több mint egy évszázad során, és megannyi különböző elmélet is született az elkövető vagy elkövetők személyével kapcsolatban. Charles Dawson szerepe és felelőssége az évezredes botrányban megkérdőjelezhetetlen, a kutatók inkább csak azt firtatják még, ügyesen kifundált tervében volt-e cinkosa, vagy csak jóhiszemű, ám beavatatlan segítők járultak hozzá a bő négy évtizedig sikeres átveréshez. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a rejtélynek a kulcsát Dawson már végleg magával vitte a sírba.