1930-ban a 16 éves George Nissen az Amerikai Egyesült Államokbeli kisvárosban, Cedar Rapidsben cirkuszba ment. A fiatal tornász ámulva nézte, hogy a légtornászok milyen mutatványokat képesek végrehajtani a levegőben. Főként a biztonsági háló szerepén gondolkodott el: mi lenne, ha a háló segítségével magasabbra lehetne ugrani és további trükköket bemutatni?
Szülei garázsában neki is látott, hogy megépítsen egy szerkezetet; még a saját ágyát is szétszedte, a kerethez egy vászondarabot erősítve próbálgatta, hogy mit bír el. Az Iowai Egyetem tornaedzőjének is beszámolt a tervéről, aki azt javasolta neki, gumiabroncsokkal próbáljon meg javítani a rugalmasságon. Larry Griswald, az edző segítségével négy évvel később, 1934-ben elkészítette az első használható prototípust, sarokvasból, vászonból és gumibelsőből. A gumi alkatrészeket később fémrugókra cserélték.
Jobb, mint a medence
Nissan 1937-ben Mexikóba utazott, fesztiválokon lépett fel, és sziklákról ugrált le, hogy a turistákat szórakoztassa. Amikor meghallotta, hogy spanyolul az ugródeszkát trampolínnak mondják, elhatározta, hogy találmányát is így fogja nevezni. Sejtette, hogy a gyerekek szeretni fogják az eszközt, és ez be is bizonyosodott, amikor elvitt egy példányt a gyerektáborba: a gyerekek egyszerűen imádták a hatalmas ugrásokat, még a medencébe sem lehetett becsábítani őket.
Katonai kiképzőeszköz is volt
A második világháborúban a trambulin új szerepet kapott: a katonaság a pilóták kiképző eszközeként kezdte használni. A pilótákat nehéz légi manőverekre, pörgésekre, forgásokra is fel kellett készíteni, és a trambulin segítségével elsajátíthatták, hogyan tájékozódjanak a levegőben. A háború után megrendezték Amerikában az első „ugróversenyt”, ahol a feltaláló megismerkedett egy holland légtornásznővel, Annie De Vries-szel, akit 1951-ben feleségül vett. Az 1950-es évek végén mind elterjedtebbé vált a trambulin: „ugróközpontok” (jumping centers) jöttek létre országszerte, és Nissen dollármilliókat keresett évente. Még az akkori alelnök, Richard Nixon is lelkesen ugrált. Ugyanakkor azzal kellett szembesülnie, hogy találmányát olyan cégek is piacra dobják, amelyek a biztonságot nem tartják eléggé szem előtt. A hatvanas években megszaporodtak a trambulinbalesetek, és visszaesett az eszköz népszerűsége.
Kenguru a Central Parkban
Nissen megpróbálta újjáélesztetni a trambulin népszerűségét a Spaceball játék segítségével, amelyet egy fiatal űrhajóssal, Scott Carpenterrel közösen fejlesztett ki, ötvözve a kosárlabda és a röplabda elemeit. Ezek után a trambulin immár a NASA eszköze is lett, Carpenter egyenesen „az űrutazás legjobb kondicionáló gyakorlatának” nevezte. De további marketingfogásokra is szükség volt: 1960-ban bérbe vett egy Victoria nevű kengurut, és betanította az eszköz használatára. A betanítás nem volt zökkenőmentes; Nissan lánya, Dian szerint a kenguru folyamatosan rugdosta a feltalálót, akit ez sem tántorított el attól, hogy a Central Parkban mutassa be az érdeklődőknek a találmányt. A bemutató óriási sikert aratott, és az ott készített fotók bejárták a világsajtót. 1977-ben Egyiptomba utazott, és egy laposabb tetejű piramisra állította fel a sporteszközt, és azon demonstrálta a használatát. Nissen marketingtevékenységének köszönhetően a trambulinozás egyre népszerűbbé vált Amerikában.
A feltaláló még megérhette, amikor 2000-ben a trambulinozás olimpiai sportággá vált, és a 2008-as pekingi játékokra is személyesen utazott el, hogy figyelemmel követhesse a versenyszámot. Lánya, Dian Nissen szintén kötődik a sporteszközhöz: maga is többszörös világbajnok trambulinversenyző. A feltaláló 96 évesen halt meg 2010-ben. „Apa nagyon büszke volt a találmányára – mondta Dian Nissen egy interjúban. Tudom, hogy nagyon örülne, ha látná, hogy ma ennyi ember használja a trambulint.”
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
