1500 áldozata volt az óceánjáró elsüllyedésének 705 túlélő mellett: miután őket kihúzták a vízből, volt még feladat a már a mélybe süllyedt roncsok fölött. Az áldozatok testéért is hajókat küldtek: egy nem is volt elég arra, hogy felférjenek rá a holtak.
A Titanic áldozatait négy hajó is kereste
Még be sem futott a kikötőbe a túlélőkkel az első hajó New Yorkba, a kanadai Halifaxból máris elindult az első olyan hajó, amelynek feladatául a holttestek begyűjtését adták ki.
Száz koporsót, rengeteg jeget és egy temetkezési vállalkozót meg egy papot küldtek a tragédia színhelyére, ám az őket ott váró feladat jelentősen meghaladta kapacitásukat.
Annyi test lebegett a vízen, hogy elfogyott az azok tartósítására használt folyadék is. A Mackay-Bennett nevet viselő hajó április 17-én indult a Titanichoz, összesen 306 testet talált, de 116-nak vízi temetéssel adták meg a végtisztességet az áldozatok nagy száma miatt.
Április 22-én már a Minia nevet viselő hajó is útnak indult az áldozatok testének szállítására: további 17 halottat találtak meg. Összesen 328 áldozatra bukkant négy keresőhajó, közülük 209-et vittek partra. Halifaxből mindössze 59 test került családokhoz, hogy eltemethessék: ezeket vonattal szállították, a többiek pedig a város temetőjében leltek örök nyugalomra.
Felmerülhet a kérdés: mi alapján döntötték el, hogy ki kerülhet koporsóba, kit temetnek el a tengeren, illetve hogy melyik testeket kaphatják meg családtagok, és melyeket nem?
Talán nem meglepő, de a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely volt az, ami igazán számított: akinek több pénze volt – vagy akinek halálából több pénzre lehetett számítani –, az kapott nagyobb figyelmet.
A gazdagabbak a temetésnél is előnyben voltak
A társadalmi osztályokba való tartozás már a túlélésben is nagy szerepet kapott: akik kevesebb pénzt tudtak csak kifizetni a jegyre, azok alsóbb osztálybeli kabint kaptak, és kisebb eséllyel élték túl a Titanic elsüllyedését.
Ezzel szemben az első osztályú kabinokba befizetők közt több volt a túlélő, de ők sem mind menekültek meg a végzetes hajóút végén.
Életbiztosítása ugyanakkor nagyobb eséllyel volt a hajó tehetősebb utasainak. Ez akkoriban meglehetősen újfajta biztosítási termék volt, amely egyszerűen fogalmazva pénzbeli értéket adott egy halottnak. Aki kötött ilyet, annak temetését vagy elhamvasztását is a biztosító fizette ki, így nem volt mindegy, hogy sikerül-e érvényesíteni az igényt. Ahhoz ugyanis, hogy kifizessék a szerződésben lefektetett összeget – melynek a temetési költség csak egy része volt –, a holttestnek meg kellett lennie.
Ahhoz tehát, hogy egy testtel kapcsolatosan úgy döntsenek, szárazföldi temetést kaphat, ezért elviszik a kikötőbe, kétféle feltételnek kellett teljesülnie. Először is azonosíthatónak kellett lennie: mire a hajók odaértek a tragédia színhelyére, már jó néhány napja vízben voltak a holtak, ami adott esetben nemcsak azt lehetetlenítette el, hogy azonosítsák őket, de talán még azt is, hogy elsőre látsszon: emberről van szó. A viszonylag jó állapotú testek esetében merült fel a másik kritérium: akkor vitték őket kikötőbe, ha úgy tűnt, gazdasági értéket képvisel a halott.
Így válogattak
Amikor hajók fedélzetére kerültek a testek, a következő procedúrát követték:
- minden test számot kapott, a nála található vagyontárgyakat szintén ezzel a számmal ellátott zsákban helyezték el
- az első és másodosztályon utazók testét bebalzsamozták, az első osztályú utasok ezenfelül kaptak koporsót is
- a másodosztályon utazók testét vászonba csavarták
- a harmadosztályon utazóknak és a legénység tagjainak testét csak vászonba tekerték, a fedélzeten tárolták és a tengerben helyezték nyugalomra. Ezalól egy kivétel volt: egy 19 hónapos csecsemő testét a Mackay-Bennett legénysége nem volt hajlandó vízen eltemetni. Maguk fizették ki annak költségét, hogy Halifaxben a temetőben leljen nyughelyet.
A vagyontárgyakat szintén Halifaxbe szállították, majd később itt égették el, mivel érthető módon ide nem utazott el senki sem azért, hogy megkeresse szerettei tárgyait.
A temetőkből turistalátványosság lett
A Halifaxbe szállított áldozatok három temetőbe kerültek: összesen 140 testet helyeztek itt örök nyugalomra, közülük 42 személyi azonosságát mind a mai napig homály fedi. A temetésért és a síremlékekeért a White Star Line, a Titanic tulajdonosa felelt – ők állták a kutató-mentő akció költségeit is. Ha valaha a halifaxi temetők egyikébe tévednél, könnyű megismerni ezeket a sírköveket: egyszerű gránittömbök állnak sírjaikon, melyeket egyes családok a későbbiekben valamivel díszesebb emlékekre cseréltek. James Cameron Titanic-filmjének hatására a halifaxi temetők turistalátványossággá is váltak: évről évre tömegek látogatják a sokszor csak egy számmal és a tragédia időpontjával ellátott sírköveket.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
