szökés

Az 1915-ben az akkor még Lengyelországhoz, ma Fehéroroszországhoz tartozó Pinszkben, vagyonos földbirtokos család sarjaként született Sławomir Rawicz a varsói építészeti egyetem elvégzése után csatlakozott önkéntesként a lengyel hadsereghez, elvégezte a tiszti iskolát, és hadnagyi rangot szerzett. 1939 szeptemberében, amikor a náci Németország és a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, Rawicz bevonult, hogy harcoljon a megszállók ellen, ekkor látta utoljára a feleségét, Verát, akivel csupán néhány hónapja voltak házasok; a nő eltűnt a világháború forgatagában.

A hóvihart kihasználva szöktek meg a gulágról

A harc kilátástalannak bizonyult, Lengyelországot három hét alatt elfoglalta és felosztotta egymás között a két diktatúra. A fiatal hadnagy igyekezett felszívódni, novemberben a hírhedt szovjet titkosrendőrség, az NKVD mégis megtalálta, és kémkedés vádjával letartóztatta; Minszkben, Harkivban, majd a hírhedt moszkvai Lubjanka börtönben tartották fogva, végül koncepciós eljárásban 25 év kényszermunkára ítélték.

Rawicz egy, a szibériai Irkutszk közelében található gulágra került, 650 kilométerre az északi sarkkörtől, ahol több ezer társával együtt készített felszereléseket, például sítalpakat a Vörös Hadsereg számára. Nagyjából egy évet húzott le nyomorúságos körülmények között a táborban, mígnem 1941 áprilisában, kihasználva, hogy egy hóvihar szinte láthatatlanná tette a környéket a gulág őrtornyai és távcsöves megfigyelői számára, Rawicz megragadta a lehetőséget, és hat társával együtt kereket oldott. A szökésben állítólag a táborparancsnok felesége segített nekik, aki szimpatizált az ügyükkel.

A hómezőkön, a sivatagon és a hegyeken át gyalogoltak

A hét férfi − Rawiczot három másik lengyel katona, egy lett „kulák”, egy litván építész és egy amerikai mérnök kísérte el − számára azonban a szökés még sokkal életveszélyesebbnek bizonyult, mint a munkatábor. 6500 kilométert tettek meg gyalog dél felé, Szibérián, Mongólián, a Góbi sivatagon és Tibet hegyláncain keresztül, dacoltak a hóval, jéggel, faggyal, majd a sivatagi hőséggel, az éhezéssel és a fáradtsággal, mindenféle felszerelés, térkép, nyelvtudás és élelmiszer nélkül. A tizenegy hónapig tartó gyalogodüsszeia során a társaságnak majdnem a fele odaveszett, csak négyen élték túl a viszontagságokat.

Az életben maradt szökevények 1942 márciusában érkeztek meg Indiába, ahol a brit hatóságok egy kalkuttai kórházba utalták őket − Rawicz hadnagy ekkorra már alig 31 kilósra fogyott. Négy hónapos lábadozást követően hősünk úgy döntött, visszatér a lengyel hadsereg kötelékébe; a négy túlélő ekkor búcsút intett egymásnak, soha többet nem találkoztak. Rawicz a brit fennhatóság alatt álló Irakba, majd Palesztinába ment, hogy a brit hadseregben szolgáló lengyel katonákat oktassa; leszerelését követően Angliában, Nottinghamben telepedett le, ahol építészmérnökként és egyetemi tanárként dolgozott.

A ’40-es évek végén másodszorra is megnősült, egy angol hölgyet vett el, akitől négy gyermeke született. 1955-ben Rawicz elmesélte hihetetlen menekülése történetét egy angol újságírónak, Ronald Downingnak, akivel közösen megírták A hosszú menet című könyvet (a borítón csak Rawicz nevét tüntették fel, Downing szellemíróként működött közre), mely világszerte bestseller lett. A ’70-es években Rawicz nyugdíjba vonult, csendes visszavonultságban élt, 2004 áprilisában, 88 éves korában érte a halál.

Sokan kétségbe vonják, hogy tényleg így történt

A hosszú menetben elmesélt történet egyes részleteit már a könyv megjelenésekor sokan kételkedve fogadták, az azóta eltelt évtizedek során pedig történészek, kutatók egyre gyakrabban cáfolták az elbeszélt sztori hitelességét. A szovjet archívumokban például nem szerepel a Rawicz által említett 303-as számú kényszermunkatábor, a többi túlélő sorsáról semmilyen bizonyíték nem maradt fent, országaikban sem tudnak róluk, és arról sincs semmilyen feljegyzés, hogy a lengyel katonatiszt valaha Indiában járt volna. Sőt, a BBC 2006-ban olyan dokumentumokat is bemutatott, melyek szerint Rawiczot több más lengyel fogollyal együtt általános amnesztia keretében szabadon engedték a gulágból, majd egy iráni menekülttáborba szállították.

Egy másik lengyel tiszt, Witold Glinski pedig azt állította, a könyvben szereplő történet valójában vele esett meg, csupán elmesélte azt Rawicznak, aki aztán a saját történetének prezentálta a világnak a hihetetlen szökést.