szibéria család

A szibériai nyár nem tart sokáig: mindössze a májustól szeptemberig tartó időszakot öleli fel. Szeptemberben ismét megérkeznek a fagyok; a vadonban a fenyő- és nyírfaerdőket hó borítja, a jeges vizű folyók befagynak, és legfeljebb az éhes farkasok vonyítása veri fel a csendet. A szibériai erdő a Föld utolsó és legnagyobb vadonja. Oroszország sarkvidéki régióinak legtávolabbi csücskétől egészen délre Mongóliáig, keletre pedig az Uráltól a Csendes-óceánig húzódik: ötmillió négyzetmérföld, amelynek lakossága néhány városon kívül mindössze néhány ezer embert jelent.

Megérkeznek a kutatók 

Amikor azonban megérkeznek a meleg napok, a tajga virágzik, és néhány rövid hónapig szinte barátságosnak tűnik. Rendszerint ekkor érkeznek meg a kutatók, földmérők és tudósok, akik a tajga mélyén rejlő ásványkincsek után kutatnak. Így történt ez 1978 nyarán is, amikor a vadonban leszállni készülő helikopter pilótája, aki egy csoportnyi geológust szállított, valami különöset látott az érintetlen, vad vidéken. Egy kertet pillantott meg, 240 kilométernyire a legközelebbi lakott területtől, egy olyan helyen, ahol a legjobb tudomásuk szerint addig nem járt senki.

A tudósokat nyugtalanította a gondolat, hogy rajtuk kívül még valaki tartózkodhat a területen. „Kevésbé veszélyes egy vadállattal találkozni a tajgán, mint egy idegennel” – írta Szibériáról Vaszilij Peszkov orosz újságíró. Ennek ellenére úgy határoztak, megismerkednek a tajga titokzatos lakóival: ajándékokat pakoltak egy hátizsákba, és egy geológusnő, Galina Piszmenszkaja vezetésével elindultak a rejtély felfedezésére. A kellő óvatosságról azért nem feledkeztek meg: Piszmenszkaja oldalán a biztonság kedvéért egy pisztoly lógott.

A szibériai remete

A geológusok felkapaszkodtak a hegyoldalban, és hamarosan emberi tevékenység nyomaira bukkantak: ösvényre; egy, a patakon átívelő, hídként szolgáló farönkre és egy fészerre, amelyben nyírfából fabrikált tárolókban szárított krumplidarabokat találtak. Ezután meglátták a házat is, amire Piszmenszkaja a következőképpen emlékezett vissza:

„A patak mellett volt egy kunyhó. Az időjárás viszontagságaitól elfeketedett falai deszkából készültek, és minden oldalát tajgaszemét vette körül: fakéreg, husángok, deszkák. Ha nem lett volna rajta egy akkora ablak, mint a hátizsákom zsebe, nehéz lett volna elhinni, hogy emberek élnek ott. Pedig éltek, efelől semmi kétség. Észrevették az érkezésünket, az alacsony ajtó megnyikordult, és egy nagyon öreg ember bukkant fel, mintha egyenesen egy meséből lépett volna elő. Mezítláb volt, zsákból készült, folt hátán folt inget és ugyanilyen nadrágot viselt. A haja kócos volt, a szakálla bozontos. Ijedtnek tűnt, de érdeklődőnek. Mondanunk kellett valamit, így belekezdtem: »Üdvözöljük, nagyapó. Látogatóba jöttünk.« Az öreg nem válaszolt azonnal. Végül halk, bizonytalan hangon azt mondta: »Nos, mivel idáig eljutottatok, akár be is jöhetnétek.«”

Előkerülnek a családtagok

A geológusok beléptek a kunyhóba, s úgy érezték, mintha a középkorba csöppentek volna. A szedett-vedett, hányaveti módon épült odú koromfekete, alacsony falai között olyan hideg volt, mint egy pincében. A padlót krumplihéj és fenyőtobozok alkották. Az egyetlen helyiségből álló kunyhóban átható dohszag terjengett, a mennyezetet megereszkedett gerendák támasztották alá. Elképesztő módon a helyiség mégis egy öttagú család otthonául szolgált.

„A csendet hirtelen zokogás és siránkozás hangja törte meg” – emlékezett vissza a geológusnő. Csak ekkor láttuk, hogy két nő is tartózkodik a kunyhóban. Az egyik hisztérikusan imádkozott, és azt ismételgette, hogy „ez a bűneink, a mi bűneink miatt történt”, a másik elrejtőzött egy oszlop mögé, majd lassan lerogyott a padlóra. A kis ablakból beeső fény tágra nyílt, rémült szemére esett, és jobbnak láttuk, ha a lehető leggyorsabban eltűnünk.”

Soha nem láttak kenyeret

A geológusok ezután a kunyhótól pár méternyire letelepedtek, és enni kezdtek. Fél óra múlva előbukkant az öregember és két lánya, már kevésbé rémülten. Óvatosan közelítettek a tudósokhoz, majd elhelyezkedtek a közelükben. Hiába kínálták azonban meg őket étellel, mindent visszautasítottak: kenyeret, lekvárt, teát. Piszmenszkaja végül megkérdezte: „Ettetek már kenyeret?” Az öreg így felelt: „Én igen. De ők még nem. Nem is láttak soha.” Az öregember beszéde érthető volt, a lányok egymás között azonban leginkább torz, morgáshoz hasonló hangon kommunikáltak. Az egy életen át történő elszigeteltség okozta.

Elmenekültek a bolsevikok elől

A tudósok ezután többször is ellátogattak a családhoz, s lassan kirajzolódott a történetük is. A családfőt, aki a geológusokkal való találkozás idején már öregember volt, Karp Likovnak hívták, és óhitű volt. Ezt a keresztény orosz szektát évszázadok óta üldözték, a bolsevik hatalomátvétel után pedig a megpróbáltatások tovább fokozódtak. Az óhitűek egyre távolabbra menekültek a civilizációtól, hogy megszabaduljanak üldözőiktől.

Amikor Likov testvérét egy bolsevik lelőtte a falujuk szélén 1936-ban, a férfi fogta feleségét, Akulinát, kilencéves fiát, Szavint; kétéves, Natalja nevű lányát, valamint néhány használati tárgyat és vetőmagot, és behúzódott az erdőbe.

Egyre mélyebbre vándoroltak, amíg végül azon a helyen kötöttek ki, ahol a geológusok több mint negyven év után rájuk találtak.

Élet a vadonban

A házaspárnak időközben további két gyermeke született: Dmitrij 1940-ben és Agafja 1943-ban. Ők egészen a tudóscsoport felbukkanásáig a családtagjaikon kívül nem láttak másik embert. Mindazt, amit tudtak a külvilágról, szüleik mesélték nekik. Tudták, hogy vannak városoknak nevezett helyek, ahol az emberek magas épületekben, zsúfoltan élnek, arról is hallottak, hogy Oroszországon kívül más országok is vannak. Olvasnivalójuk egy imakönyv és egy ősi családi Biblia volt, ezek segítségével tanította meg Akulina a gyermekeit olvasni. Írni is megtanultak, nyírfából faragott pálcikákkal.

Füvet, fakérget, faleveleket ettek

A család elszigeteltsége csaknem lehetetlenné tette a túlélést a vadonban. Ruháikat addig foltozták, amíg szét nem estek, ezután magról elvetett kenderből készült zsákszövetet hordtak, amit a magukkal vitt szövőszék-alkatrészek segítségével állítottak elő. Cipő helyett nyírfakérget tekertek a lábukra, ugyancsak nyírfakéregből készült fazekakban próbáltak ételt készíteni. (Fő táplálékuk burgonyapogácsa volt, őrölt rozzsal és kendermaggal keverve.) A vadonban nőtt áfonya és málna, vizet a patakból szereztek, tűzifát a tajga biztosított. Likovék azonban állandóan az éhen halás szélén éltek, gyökereket, füvet, fakérget, falevelet ettek. Amikor Dmitrij fiatalemberré serdült, hús is került az asztalra. Fegyverük nem volt, így az állatokat csapdával fogták be, vagy addig üldözték őket, míg azok össze nem rogytak a kimerültségtől. 1961-ben különösen kemény telük volt, ami – egyetlen rozsszem kivételével – elpusztított mindent, ami a kertben nőtt. Akulina ekkor éhen halt. Feláldozta magát, hogy a gyermekei életben maradjanak.

Lenyűgözte őket a civilizáció

A geológusok egyre jobb kapcsolatot építettek ki a Likov családdal, akiket lenyűgöztek a technikai újdonságok, különösen a celofán és a televízió. A nyolcvanas években, miután megjelentek a róluk szóló cikkek a lapokban, a család arról vált híressé, hogy negyven évig fogalmuk sem volt arról, hogy kitört a második világháború. A remetecsalád azonban nem sokáig élvezhette a civilizáció vívmányait: 1981 őszén előbb Szavin és Natalja halt meg veseelégtelenségben, amit valószínűleg szigorú diétájuk okozott, majd az ügyes kezű Dmitrij kapott tüdőgyulladást. (Ez vélhetően az új barátai valamelyikétől elkapott fertőzés következtében alakulhatott ki.) A geológusok felajánlották ugyan, hogy helikopterrel kórházba szállítják, Dmitrij azonban nem élt a lehetőséggel.

A legfiatalabb Likov lány ma is a vadonban él

Karp Likov 1988-ban, szívelégtelenségben hunyt el. Agafja a geológusok segítségével eltemette a hegyoldalban, majd visszatért újjáépített kunyhójukba – immár egyedül. Alig néhányszor járt a tajgán kívül: a nyolcvanas években a szovjet kormány ugyan fizetett neki azért, hogy végigjárja az országot, és beszámoljon a történetükről, de azóta csak orvosi kezelés, rokonlátogatás céljából hagyja el a tajgát, vagy azért, hogy más óhitűekkel találkozzon. Azt állítja, a városi levegő megbetegíti. A geológusok egyikével, Szedov Jerofejjel élt együtt 18 évig, a férfi 2015-ben bekövetkezett haláláig. Együttélésük nem volt mindig harmonikus: egy róla szóló filmben arról panaszkodik, hogy a férfi erőszakoskodott vele, és egyébként sem vette sok hasznát a tajgán. Az idős asszonyt valóságos nemzeti kincsként kezelik Hakaszföldön, önkéntesek segítenek neki, és 2021-ben új faházat kapott, Oleg Deripaska orosz oligarcha jóvoltából. Agafja a mai napig a tajgán él – ahogyan egész eddigi életében, utolsóként a Likovok közül.