szépség trend múlt

1. Az extrém magas homlok egyeduralma

Az európaiak a késő középkorban és kora újkorban szentül vallották, hogy minél magasabb egy hölgy homloka, annál szebb és vonzóbb lesz az arca: a furcsa divattrendnek köszönhetően egészen extrém szépészeti beavatkozásokat hajtottak végre magukon a nők, például leborotválták a szemöldöküket, és egyesével, speciális csipesz segítségével tépkedték ki a feleslegesnek ítélt hajszálakat. Utóbbiak eltávolításához olykor különböző – például macskaürülék és lime keverékéből készült – kencéket is használtak.

Az egyház bűnös dolognak tartotta a haj és a szemöldök kizárólag hiúságból történő eltávolítását, és erkölcsi megrovásban részesítették azokat a hölgyeket, akiket ilyesmin kaptak, az előkelőbb osztályokhoz tartozó nők mégsem tudtak ellenállni a különös szépészeti hóbortnak. Általánosan úgy tartották, minél magasabb volt egy asszony homloka, annál magasabb helyet foglal el a társadalmi ranglétrán.

2. A fekete fogak divatja

Napjainkban a ragyogó fehér fogazatot tartják igazán esztétikusnak, a feudális Japánban azonban évszázadokon keresztül a fekete fogak számítottak vonzónak. Az ohaguro, vagyis a fogfeketítés szokása egészen a 19. századig mindennapos volt, elsősorban a magasabb társadalmi osztályok és a férjezett asszonyok, illetve eladósorba került hajadon lányok körében (az apák gyakran így jelezték, ha lányuk felnőtté vált, és készen állt a házasodásra), de a férfiak is szívesen éltek vele. A fogakra különleges, gyógynövények, vas és ecet keverékéből készült sötét festéket kentek, mely néhány perc alatt éjfeketére színezte őket.

A fekete fogakat a japánok valószínűleg azért tartották szépnek, mert a feketére lakkozott elegáns iparművészeti tárgyakra emlékeztette őket; a trendnek az esztétikai célokon kívül egészségügyi haszna is volt, a festék ugyanis megvédte a fogazatot a szuvasodástól. Ugyan az ohaguro az 1800-as években már elavultnak, a régi arisztokrácia hóbortjának számított, sokan még ma is művelik, sőt, Japánon kívül számos más délkelet-ázsiai országban is elterjedtek különféle változatai.

3. Arzénos szőrtelenítés

Az Oszmán Birodalomban a női testszőrzetet tisztátalan dolognak tartották, ezért a legtöbb asszony igyekezett mindenestül megszabadulni tőle – az uralkodók és nemesek háremében szolgáló hölgyekre, akiknek uruk-parancsolójuk színe előtt makulátlannak és a lehető legvonzóbbnak kellett feltűnniük, ez különösképpen igaz volt. A háremhölgyek egy ruszma nevű kenőcsöt kentek a testük érintett tájaira, és egy óráig rajta hagyták, ez idő alatt a krém meggyengítette a szőrszálakat, melyek maguktól kihullottak. A 60 perc leteltével a kencét egy bronzból készült eszközzel eltávolították, majd a nők forró fürdőt vettek, hogy a legapróbb nyomai is eltűnjenek.

A ruszma alapanyaga ugyanis a mérgező arzén volt, mely a bőrön keresztül felszívódva súlyos egészségkárosodást, nagy mennyiségben akár halált is okozhatott – szerencsére a modern szépészeti kencék jóval biztonságosabbak.

4. A kínai lábelkötés hagyománya

Az egyik legkegyetlenebb és legértelmetlenebb szépészeti trend Kínában alakult ki a 10. század környékén, és majdnem egy évezreden keresztül bevettnek számított: négy-öt éves koruk körül az előkelőbb családok lánygyermekeinek négy lábujját a talp alá hajtva erősen lekötözték, megakadályozva a lábfej természetes növekedését. A kínaiak ugyanis azt gondolták, minél kisebb, „porcelánbaba-szerűbb” egy nő lábfeje, annál erotikusabb kisugárzást kölcsönöz az illetőnek – a cél általában a 7-8 centinél nem hosszabb lábfej elérése volt. Hiába szenvedtek, sírtak és könyörögtek a kislányok, szüleik nem engedték levenni a kötést, és azzal fenyegették őket, nem találnak majd férjet maguknak, ha hagyják megnőni a lábfejüket.

A brutális szokás lányok és a nők millióit nyomorította meg: a csökötté vált, kicsiny lábak alkalmatlanná tették őket a fizikai munkára, nehézkessé tették a járást, a lekötözés pedig olykor akár halálos kimenetelű fertőzésekhez is vezetett. A hagyományt senki sem kérdőjelezte meg, és egészen 1949-ig folytatódott, amikor a Mao Ce-tung vezette Kínai Népköztársaság végre betiltotta.

5. Ólom- és higanysmink a hullafehér bőr titka

A reneszánsz korabeli Európában minél fehérebb – vagyis tisztaságot sugárzóbb – volt egy nő bőre, annál szebbnek számított az illető: a hullafehér arcbőr, a vörös ajkak és az apró, pirospozsgás arcpír az éteri nőiesség szimbólumát jelentette. Az eszményített fehérség eléréséhez a nők – és olykor a férfiak is – extrém módszerkehez folyamodtak, gyakran például ecettel kevert ólom-szulfáttal próbálták világosítani az arcbőrüket, amely súlyosan károsította a bőr pórusait. Még ennél is mérgezőbbnek számítottak az ólomból és higanyból készült (olykor liszttel vegyített) fehérítő kencék és sminkek, melyek mérgező összetevőik miatt gyakran ájulást vagy higanymérgezést idéztek elő a szépülni vágyóknál.

A higany könnyen felszívódott a bőrön keresztül, ebben az esetben a sminket rendszeresen használóknál végtagzsibbadás, izomrángás, de akár bénulás is felléphetett, károsodott a látás, a hallás és a beszédkészség, várandós nőknél a magzat fejlődése is könnyen veszélybe került. A kisebesedett, hegesedett bőrt természetesen muszáj volt elfedni, ezért egyre vastagabb sminkrétegeket kentek magukra az érintettek, ördögi kört hozva létre, melynek végén gyakran a halál várt rájuk. Szintén a bőrfehérítés extrém módjának számított a piócák használata, melyeket a nők az arcukra tapasztottak, hogy kiszívják belőle a vért.