siket néma művész

Néma Jan – így nevezték a művészt, akit nem zavart a nevébe bújtatott minősítés, mi több, büszkén viselte. Meglepetten olvastam róla, milyen kitartással tanult festeni, hogyan kovácsolt előnyt a hiányosságaiból, és milyen egyenes út vezette őt a világ legnagyobb festőinek a körébe. A különleges alakkal Mörk Leonóra Szentjánosfű című regényében találkoztam, és ha nem látom a saját szememmel, hogy a férfi valóban élt és alkotott az 1600-as évek második felében, akkor megelégszem azzal, hogy csupán egy regényben létező rokonszenves karakterről van szó. Csakhogy Néma Jan egykor igenis élt, és egy magyar szerzőnek köszönhetően először teljes képet kaphatunk a személyéről. 

Néma Jant hagyták jelelni

„Tavaly nyáron, amikor egy gyönyörű, korabeli bútorokkal berendezett, régi holland udvarházban járva megláttam a falon egy több száz éves portrét, amelyet bizonyos Jan de Stomme festett, tudtam, hogy írni fogok a festőről” – mondja Mörk Leonóra író, aki a világon elsőként foglalta regénybe Néma Jan történetét. „A múzeumi tájékoztatóból megtudtam, hogy a festő siketnémaként lett az észak-hollandiai jó társaság kedvelt portréfestője. Amikor pedig néhány nap múlva szembejött velem egy másik múzeumban, most már személyesen, önarckép formájában, azt egyértelmű jelnek éreztem, hogy be kell emelnem őt a készülő könyvembe.” Jan tehát eddig két ízben örvendett nagy népszerűségnek, a maga idejében, és a magyar regénybe ágyazva, habár sosem volt könnyű dolga. Ma sem épp zökkenőmentes együtt élni bárminemű fogyatékkal, nemhogy a 17. században, amikor még kevésbé tudták az emberek, hogyan kell bánni hátrányos helyzetű társukkal. „Amikor, már a regényre készülve, elolvastam a ma közöttünk élő siketnémák beszámolóit, két dolog döbbentett meg. Az egyik, hogy hivatalosan nagyon sokáig nem hagyták őket jelelni, hanem mindenáron beszélni tanították őket, hiába tiltakoztak, hogy de hát nekik a jelnyelv az anyanyelvük.

Ebből a szempontból Jan mindenképpen előnyt élvezett, őt senki nem akarta eltántorítani annak az egyéni jelnyelvnek a használatától, amelyen a családtagjaival, illetve a szolgájával érintkezett.

A másik megdöbbentő dolognak azt találtam, hogy az általam olvasottak szerint a siketnémák között manapság létezik egyfajta tagozódás, attól függően, ki mennyire képes kommunikálni a hallókkal. Aki nem, az még hátrányosabb helyzetbe kerül az eleve hátrányos helyzetű fogyatékkal élők között, mert beszorul a saját szűk világába. A 17. századi, siketnéma holland festőkről olvasottak arról győztek meg, hogy egy sérült kisgyerek sorsa már akkor is nagyban azon múlott, hová született.” Néma Jan esete azonban nem példátlan, kortársa, Hendrick Averkamp ugyancsak siketnéma művészként alkotott, és mindkét férfi tehetős családjának köszönhette, hogy nem sodródtak perifériára, valamint képesek voltak beilleszkedni a polgári társadalomba. 

Rembrandt tanítványa volt

Bár Jan valóban nagy bajban lett volna családja támogatása nélkül, vitathatatlan, hogy volt tehetsége a festészethez. Ezt elsőként maga Rembrandt ismerte fel, amikor a mester tanítványai között köszöntötte, sőt, a világhírű festőt annyira ámulatba ejtette Jan tudása, hogy a továbbiakban nem kért pénzt a tanításáért cserébe. „Janról alapvetően nagyon keveset tudunk. Az információ, hogy Rembrandt tanítványa volt, a nővérétől, Catrinától maradt fenn. A művészettörténészek szerint a fiatal festő Rembrandt feleségének, Saskiának köszönhette, hogy a már akkor is híres és keresett művész maga mellé vette őt, mivel Janhoz hasonlóan a lány is a Frízföldről származott.

Azt a gesztust pedig, hogy Rembrandt nem fogadott el pénzt a fiútól, azzal a jelmondatával magyarázzák, amit én is idézek a könyvben: Jámbor léleknek a megbecsülés előbbre való a vagyonnál.”

– mondja az írónő. Néma Janról sokat elárultak a munkái is, amelyekkel ma az amszterdami Rijksmuseum büszkélkedhet, de a Szépművészeti Múzeumban is megtalálható egy-egy darab.

A festő otthonába is ellátogathatunk

Az írói kutatómunkának köszönhetően tudjuk, hogy Néma Jan Észak-Hollandiában dolgozott, és egyes képei ma is ott állnak egykori lakókörnyezetének a helyén, egy uithuizeni régi udvarházban, míg önarcképei a szülővárosában, a frízföldi Franekerben, a Museum Martenában találhatók. A festőzseni a leírások alapján kétszer nősült életében, azonban nincsenek biztos adatok arra vonatkozóan, hogy vannak-e ma is élő leszármazottai. Ami biztos, hogy pontosan olyan tehetséges volt, mint amilyennek Mörk Leonóra leírja, és a daliás külső sem fikció. Néma Jan alakja megnyerő, inspiráló, és nekünk, hazai olvasóknak abban a kivételes szerencsében van részünk, hogy megismerhetjük, hogyan élt, dolgozott és szeretett az a 17. századi művész, akinek a kézjeleit egyedül a szolgája és a nővére volt képes kódolni. A szerző is felteszi a kérdést, hogy talán ennek köszönhette a tehetségét, Néma Jan festményei azért voltak olyan beszédesek, mert magát az alkotót nem zavarta meg soha semmilyen beszéd és zaj?