Róma kivégzés

Extrém súlyos bűn – szadista büntetés

A családi hierarchia rendkívüli fontossággal bírt a római társadalomban; a kiterjedt család fejének a legidősebb férfi rokon számított, aki kormányzóként irányította a rokonságot, a tűzhely örököse, a vérvonal, a hagyományok továbbvivője volt, és gyerekei, családtagjai engedelmességgel tartoznak neki. Az apa- és nagyapagyilkosság (sőt, általában a szülők, nagyszülők, rokonok megölése) ezért jóval súlyosabb véteknek számított, mint egy „sima” emberölés, nemcsak becstelenségnek és gaztettnek, de az egész társadalomra veszélyt jelentő cselekedetnek tartották – vagyis elkövetőjét a lehető legbrutálisabb módon, elrettentő erővel kellett megbüntetni.

Így került képbe a poena cullei, magyarul zsákba varrás szokása, melyben az elítéltet egy marhabőr zsákba tették különböző állatokkal együtt, a zsák száját bevarrták, majd bedobták a Tiberis folyóba vagy a tengerbe. A szadista halálbüntetési módot már a rómaiakat megelőzően alkalmazták egyes ókori népek, azonban kétségtelenül a Római Birodalom fénykorára tehető igazi felfutása és „népszerűvé” válása: nem tudni pontosan, mikor használták először, egyesek szerint már Róma utolsó királya, az etruszk Lucius Tarquinius Superbus idején, a Kr. e. 6. században törvényben volt.

A poena cullei első írásos említése azonban jóval későbbről származik: Titus Livius történetíró A város alapításáról című átfogó munkájában emlékezik meg egy Marcus Publicus Malleolus nevű illetőről, akit Kr. e. 101-ben édesanyja megölésért sújtottak zsákba varrással és hajítottak a tengerbe, az elbeszélésben azonban még nem szerepelnek állatok. A zsákba helyezett vadak a Kr. u. 1. században, a birodalom korszakában jöttek divatba, létszámuk pedig fokozatosan gyarapodott az idők során: a kezdetekben a zsákba egy viperát tettek a bűnös mellé, amely gyakran halálra marta szerencsétlent, mielőtt megfulladt volna, Claudius császár azonban tovább cifrázta, egy majommal fejelte meg a dolgot.

Négy állatot is bevarrtak a zsákba

Ha a majom és a vipera marakodása a szűk, zárt és sötét zsákban nem lett volna elég kellemetlen, a 3. században már egy kutya és egy kakas is osztozott a zsákon az elítélttel, akinek így négy különböző állat marását, csípését, rúgását, harapását kellett kiállnia, miközben elmerült a vízben. A történészek szerint a négy állat mindegyike külön szimbolikus jelentéssel bírt: a vipera a halált testesítette meg, míg a majom „emberi karikatúrának” számított, és a bűnös tettének ocsmányságára, ember alatti mivoltára utalt.

A (római kultúrában is az ember leghűségesebb társának számító) kutya és a kakas jelképessége kevésbé tiszta, egyesek úgy gondolják, a bűnnel lehet összefüggésben, talán ezek az állatok szimbolikusan magukra vették az elítélt sarát, hasonlóképpen a zsidó hagyományban szereplő bűnbakhoz. Mások a szimbolikus értelmezés helyett jóval egyszerűbb, gyakorlatibb magyarázatot kínálnak: a rómaiak megfigyelték, hogy a négy kérdéses állat nem igazán képes egymással megmaradni egy szűk, zárt helyen, és mindegyik különböző, természetes és veszélyes fegyverrel, (méreg)fogakkal, mancsokkal, csőrrel, karmokkal rendelkezik.

Egészen a 9. századig bevett szokás volt

A bűnöst a zsákba varrás előtt alaposan összeverték, a fejére farkasbőrből készült zsákot, a lábára pedig fabéklyókat helyeztek, hogy biztosan elsüllyedjen a vízben. A poena cullei az idők során nem csak az állatok számában változott, az egyes császárok szívesen módosítottak az ítélet kiszabhatóságán, illetve a végrehajtás módján. Hadrianus császár az 2. században leszűkítette a büntetés alkalmazhatóságának körét, a tág értelemben vett rokongyilkosság helyett kizárólag a szülők vagy nagyszülők megölését torolhatták meg zsákba varrással, az elítéltek pedig úgy is dönthettek, hogy poena cullei helyett inkább az arénában szállnak szembe fegyvertelenül vadállatokkal.

A zsákba varrás szokása idővel veszített népszerűségéből, és kikerült a halálbüntetések sorából, a 4. század első felében uralkodó Constantinus császár azonban felélesztette a hagyományt, egyben újabb változtatásokat eszközölt: a poena cullei ismét minden rokongyilkost, köztük a gyerekeiket megölő szülőket is sújtotta, az állatok számát azonban lecsökkentette, ismét csak a viperával kellett közelebbi kapcsolatba kerülniük az elkövetőknek. A Nyugatrómai Birodalom bukását követően a Bizánci Birodalom vitte tovább a nem éppen kedves hagyományt, ahol Justinianus császár újfent bevezette a négy állat zsákba varrását; a poena cullei Bizáncban egészen a 890-es évekig a törvénykezés része volt, eltörlését követően hasonlóan kegyetlen módszerrel, az élve elégetéssel helyettesítették.

A németek is lelkesedtek érte

A brutális büntetési mód egy rövid ideig reneszánszát élte a 18. századi Szászországban, ahol majom helyett macskát alkalmaztak, a kakast pedig kivették a „társaságból”, olykor pedig teljesen menesztették az állatokat, megelégedtek azzal, hogy azokat ábrázoló festményeket helyeztek a zsákba az elítélt mellé. A németek a rómaiakkal szemben nem állati bőrből, hanem lenvászonból készült zsákot alkalmaztak, amely sokkal könnyebben áteresztette a vizet, így az ókori bűnösökkel szemben, akik a levegő hiánya miatt fulladtak meg odabent, modern utódaikat inkább a beözönlő víz fullasztotta halálra.

Szerencsére a poena culleit mindössze 15 éven keresztül, 1734 és 1749 között alkalmazták, halálbüntetési opcióként, 1761-ben pedig a szászországi törvények hivatalosan is betiltották alkalmazását, ezzel (legalábbis egyelőre) a feledés homályába merült ez a vérfagyasztó szokás.