Roald Dahol Charlie és a csokigyár

Ki ne szeretne gyerekként egy csokoládégyárban dolgozni? Vagy felfedezni a világ rejtett zugait? Esetleg fantáziaszüleményeit papírra vetve híressé válni? Felnőve hajlamosak vagyunk megfeledkezni gyerekkori álmainkról, pedig Roald Dahl a példa rá, hogy sosem lehetünk elég idősek követni őket.

A cukorkaárus esete a döglött egérrel

Roald Dahl norvég szülők fiaként született a walesi Llandaffban 1916-ban. Nevét Roald Amundsen, a híres norvég felfedező után kapta, aki elsőként hajózott a Déli-sarkra. A kis Roald – druszájához méltón – kalandvágyó gyerek volt, triciklijén fedezte fel egyre táguló világa határait, és minden lehetőséget megragadott, hogy útba ejtse a helyi cukorkaboltot.

Az üzlet tulajdonosa nem látta szívesen a Roaldot, a gyerekekben enyveskezű tolvajokat látott, akik csak az alkalomra várnak, hogy megtömhessék a zsebüket az üvegedényekben sorakozó édességekkel. A kisfiú bosszút eszelt ki: barátaival együtt döglött egeret rejtett az egyik cukorkákkal teli tálba. Miután fény derült csínytevésükre, iskolaigazgatójuk mindannyiukat megvesszőzte. A büntetés kegyetlenségén felháborodott édesanya kivette Roaldot az egyházi iskolából, és a Weston-Super-Mare-i Saint Peter iskolába küldte.

Roald és a csokoládégyár

Középiskolai tanulmányait a bentlakásos derbyshire-i Reptonban végezte. A honvágytól, szigorú szabályoktól, a magas elvárásoktól és az iskolai zakaltásoktól szenvedve többször színlelt vakbélgyulladást. Egyetlen szombatot sem hagyott ki, hogy írjon korán megözvegyült édesanyjának, aki fia több mint hatszáz levelét egészen haláláig megőrizte.

Roald bizarr írói stílusán gyakran megütköztek tanárai. Egyikük így jellemezte őt értékelésében: „Még soha nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ilyen megingathatatlanul írta le a tökéletes ellentétét annak, amit gondolt.” Korai történetei erről a kivételes képzelőerőről árulkodnak. Egyik meséjében például egy gép szerepelt, amely múltbéli beszélgetéseket közvetített használójának.

A képtelen történeteken túl titkos naplót is írt, füzeteit a legkülönfélébb helyeken rejtette el, valamelyiküket egy süteményes dobozba zárta, azt egy piperetáskába süllyesztette, azt pedig felkötötte egy fa tetejére. Ha éppen nem írással ütötte el az idejét, szenvedélyesen olvasott. Az iskolában képregényeket lapozgatott, hazatérve aztán az enciklopédiát böngészte.

Életében – és későbbi karrierjében – édességimádata is fontos szerepet töltött be. Gyerekként minden pénzét bocskorszíjra, savanyú cukorkára és citromporra költötte. Roald a mennyországban érezte magát, amikor a Cadbury csokoládégyár felkérte iskolája diákjait, hogy teszteljék legújabb termékeiket.

Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha én is az egyik nagy csokoládégyár laboratóriumában dolgozhatnék

– emlékezett vissza Roald a meghatározó élményre. Az édességek iránti rajongását sosem nőtte ki, felnőve vészhelyzet esetére gumicukrot tartott az ágya alatt.

Kitárul a világ

Az iskola befejezése után folytatta a világ felfedezését, ezúttal viszont sokkal nagyobb távlatokban, mint annak idején triciklije nyergében ülve. Arra vágyott, hogy távoli tájakat barangolhasson be és idegen kultúrákat ismerhessen meg. A Shellnél állást vállalva  lehetőséget kapott rá, hogy beteljesítse álmait, hamarosan Tanzániába küldték. Az arany- és gyémántbányákat, gyapotültetvényeket üzemeltető ügyfeleket hónapokig tartó útja során kereste fel, közben rengeteg olyan állattal – zsiráffal, elefánttal, vízilóval, zebrával, oroszlánnal és az emberre veszélyes fekete mambával – találkozott, amelyet sosem látott azelőtt, és megtanulta a szuahéli nyelvet.

A második világháború Afrikában érte. 1939-ben csatlakozott az angol királyi légierőhöz. Mindössze hét óra és negyven perces kiképzése után már önállóan részt vett a harcokban. Tizenhat társa közül tizenhárman haltak meg a következő két évben. Roaldnak a Líbiai-sivatagban állomásozó századhoz tartva kényszerleszállást kellett végrehajtania a sivatagban, de repülőgépe sziklának ütközött és kigyulladt. A balesetben betört a koponyája, eltört az orra és napokra megvakult. Élményét később a Sétagalopp című novellájában írta meg.

Sérüléseiből felépülve hazatért, és feleségül vette a későbbi Oscar-díjas színésznőt, Patricia Nealt. Harminc évig tartó házasságukból öt gyerekük született. Roald továbbra is a légierőnek dolgozott egészen addig, amíg a híres szerző, C. S. Forester meg nem győzte, hogy írja meg és publikálja háborús tapasztalatait. Miközben magazinoknál próbálgatta tollát, képzelőerejét a gyerekszobában kamatoztatta. Ogrékról és óriásokról mesélt Oliviának, Tessának, Theónak, Opheliának és Lucynek, és boszorkányok bájitala névre keresztelt, zöld ételszínezékkel festett tejet készített nekik. A történetekben néha a családi állatok – a teknős, a kutyák, a csirkék, a pónik és a kecskék – is szerepet kaptak.

Az édességfüggő író

Miután lemondták egy forgatókönyvírói munkáját, végre szánhatott rá időt, hogy befejezze egy régi gyerekkönyv ötletét a félénk kisfiúról, aki ember nagyságú rovarokkal barátkozott. A James és az óriásbarack című kötete lassan fogyott az Egyesült Államokban a kedvezőtlen kritikák miatt, de Angliában az első kiadás minden darabja elkelt, ez pedig hatalmas löketet adott Roald írói karrierjének.

Végre gyerekkori ábrándjait is kiélhette készülő regénye oldalán. Édességfüggőségétől vezérelve papírra vetette a Karcsi és a csokoládégyárat, aminek legsikeresebb feldolgozása a 2005-ös Charlie és a csokigyár című film Johnny Depp-pel. Kiapadhatatlan képzelőerejének hála újabb és újabb könyvek kerültek ki a keze alól: A fantasztikus Róka úr, a Danny, a szupersrác, a számára legkedvesebb történet, A barátságos óriás, a Matilda. Roald mindig attól rettegett, miután befejezte egy regényét, hogy az utolsó jó ötletét írta meg, de félelme sosem igazolódott.

A kertjében álló házikóban elrejtőzve alkotott. Úgy hitte, egy könyvben az első mondat a legfontosabb, azzal keltheti fel az olvasó figyelmét, címet pedig mindig munkája végeztével adott regényeinek. Az írást kemény munkának tartotta. „Írni főként annyit tesz, mint vért izzadni, elsősorban nem az ihletről szól” – mondta.

Roald Dahl hetvennégy évesen hunyt el otthonában. Vele temették cipőit, pár üveg burgundit, néhány tábla csokoládét és HB-s ceruzáit. Az emlékére nyílt múzeumban a látogatók egy óriás lábnyomait követve juthatnak el sírjához.