oscar-díj oscar bait film oliver stone brad pitt sean penn kevin spacey madonna hollywood anthony hopkins will smith

Evita (1996)

A ’90-es évek közepén felbolydult Budapest, amikor Andy Vajna vezető producernek köszönhetően a magyar fővárosban forgatták az Evita számos jelenetét, és olyan világsztárokat köszönthettünk idehaza, mint Madonna és Antonio Banderas. Andrew Lloyd Webber világhírű musicaljének filmváltozata a készítők bevallása szerint is egyértelműen az Oscarra hajtott, a színésznőből argentin first ladyvé lett Eva Perón története tömegjelenetekkel megspékelt, nagyszabású, igazi hollywoodi látványosságként kelt életre a vásznon, mégsem sikerült akkora felhajtást generálnia, mint remélték.

Az Evita ugyan világszinten egész jó bevételt könyvelhetett el, a közönség korántsem fogadta a várt elsöprő lelkesedéssel, a kritika pedig – bár értékelte a szép, látványos megjelenítést és Alan Parker hozzáértő rendezését – igencsak visszafogottan nyilatkozott a produkcióról. Parker filmje végül bezsebelhetett öt Oscar-jelölést, a legjobb betétdal kategóriában pedig haza is vihette az aranyszobrocskát, a jelentősebb kategóriákban azonban említésre sem méltatták.

Ha eljön Joe Black (1998)

Martin Brest rendező – stílusosan szólva – halálosan komoly melodrámával igyekezett megríkatni a közönséget és a Filmakadémia tagjait: filmjében Brad Pitt a jóképű fiatalember alakjában a Földre látogató Halált játssza, aki szerelmes lesz egy idős, távozófélben lévő médiamogul (Anthony Hopkins) lányába (Claire Forlani). A Ha eljön Joe Black az élet legfontosabb kérdéseivel (szerelem, elmúlás, önfeláldozás) foglalkozik, a készítők így joggal remélhették, hogy felkelti a hasonló témákra mindig fogékony Oscar-szavazók figyelmét, a borzalmasan hosszú, 181 perces játékidő és a csigalassan haladó cselekmény azonban minden érdeklődést gyorsan kiirtott.

Brest alkotása 90 millió dolláros költségvetésének alig a felét hozta vissza odahaza (nemzetközi szinten valamelyest jobban szerepelt), és azt is csak annak köszönhetően, hogy rengeteg Star Wars-rajongó váltott jegyet rá, ugyanis a film előtt vetítették a Baljós árnyak első előzetesét. A kínos leégést tovább tetézte, hogy az áhított Oscar helyett a Joe Black végül csupán egy Arany Málna-jelöléssel „büszkélkedhetett”.

Patch Adams (1998)

A Jó reggelt, Vietnam! sikerén felbuzdulva jó ötletnek tűnt ismét olyan szerepet bízni Robin Williamsre, melyben egyszerre csillogtathatja meg komikusi vénáját és drámai tehetségét: a színészlegenda ezúttal a bohócdoktorok intézményének megálmodója, Hunter „Patch” Adams bőrébe bújt, aki a filmben a rideg orvosi hagyományokkal dacolva próbálja bizonyítani a világnak, hogy a nevetés gyógyíthat. A producerek hiába remélték, hogy Williams alakítása Oscarhoz segíti őket: a film giccses, szirupos megvalósítása és leegyszerűsítő ábrázolásmódja kiverte a biztosítékot az ítészeknél, sőt, még a címszereplő is hevesen tiltakozott az alkotás ellen, mely szerinte meghamisítja a valóságot, hamis képet fest róla, és mindarról, amit képvisel. A bukás dacára a Patch Adamsnek sikerült egy Oscar-jelölést begyűjtenie a legjobb filmzene kategóriában, egyébként észrevétlen maradt az akadémia részéről.

A jövő kezdete (2000)

Az ezredfordulón még szupersztárnak számító (ma már érthető okokból mellőzött) Kevin Spacey és a Hatodik érzékkel berobbant gyerekszínész, Haley Joel Osment ideális párosításnak tűnt ehhez a fontos életleckéket felmondó, kifejezetten hollywoodias filmdrámához, melyben a Spacey által alakított tanár mozgalmat indít diákjai körében: mindenki cselekedjen valami jót három másik emberrel, akik ezután továbbadják a kedvességet három újabb személy számára. Mimi Leder rendező filmjét a kritika kiszámíthatónak, erőltetettnek és érzelmileg manipulatívnak találta, a közönség pedig tüntetőleg távol maradt az alkotástól, melynél még egy motivációs tréner pár perces videója is többet mond.

Nevem Sam (2001)

Az Esőember, A bal lábam, az Egy asszony illata és más filmek sikere nyomán elterjedt a közhiedelem, miszerint ha egy színész testi vagy szellemi fogyatékossággal, betegséggel küzdő figurát alakít, garantált számára az Oscar – érthető, hogy a karrierje csúcsán járó Sean Penn is ehhez a „taktikához” folyamodott, hogy megkaparintsa az álomgyár legrangosabb elismerését. A Nevem Sam, melyben egy értelmi fogyatékos apa küzd kislánya gyámságáért, legnagyobb hibája a didaktikus, leegyszerűsítő és érzelmileg manipulatív forgatókönyv, melyre rátesz egy lapáttal a főszereplő túlzásba vitt igyekezete: nem csoda, hogy Penn alakítása ihlette a Trópusi vihar szállóigévé vált mondatát, miszerint egy színésznek „sose szabad fullba nyomni a kretént”. Csodák csodájára, hősünk mégis begyűjtött egy Oscar-jelölést a filmmel, de díjra már nem tudta azt váltani.

Nagy Sándor, a hódító (2004)

A 2000-ben bemutatott Gladiátor egy rövid időre visszahozta a köztudatba a látványos ókori filmeposzokat, ezt a trendet igyekezett meglovagolni a négyszeres Oscar-díjas Oliver Stone, amikor mozivászonra vitte a makedón világhódító, Alexandrosz életét, remélve, hogy ismét magára vonja a Filmakadémia figyelmét. A nagyszabású produkcióban Colin Farrell, Angelina Jolie, Val Kilmer és Anthony Hopkins vonulnak fel, azonban még ők sem tudják megmenteni ezt a háromórás zavaros, csapongó, túlbeszélt és történelmileg is kifejezetten hiteltelen alkotást: a Nagy Sándornak Oscar helyett 6 Arany Málna-jelöléssel kellett beérnie, Stone azonban nem adta fel, idővel két rendezői változatot is piacra dobott, próbálva bizonygatni saját igazát.

Hét élet (2008)

A Will Smith főszereplésével készült Hét élet újabb nagy ívű filmdráma, amely az élet fontos kérdéseit firtatja, és mindenáron igyekszik könnyeket csalni a néző szemébe: A jövő kezdetéhez hasonlóan a főhős ismét mások életének megváltoztatására törekszik, saját életét áldozva fel hét idegenért cserébe (motivációja csak a cselekmény végén derül ki). A szinte patikamérlegen kiszámolt sztori látványosan Oscar-csaléteknek készült, azonban egyáltalán nem mozgatta meg az ítészek fantáziáját: ugyan a közönség körében többnyire sikert aratott, a kritika túlságosan szentimentálisnak és erőltetettnek bélyegezte, így a díjra való esélyek hamar elszálltak.

J. Edgar – Az FBI embere (2011)

Leonardo DiCaprio, aki korábban már háromszor is üres kézzel távozott az Oscar-díj-átadóról, azt remélte, végre rámosolyog a szerencse, amikor elvállalta a Szövetségi Nyomozóiroda alapítója és első igazgatója, J. Edgar Hoover szerepét Clint Eastwood grandiózus életrajzi filmjében. A J. Edgar fiatalkorától a haláláig követi a homoszexualitásával küzdő FBI-vezér életét, a főszereplő pedig mindent belead, hogy hitelesen ábrázolja a figurát, a ráaggatott tonnányi maszk és a gyakran zavaros forgatókönyv azonban mindvégig ellene dolgoznak: Eastwood alkotása ugyan szépen teljesített a jegypénztáraknál, és a kritika is inkább lanyha, közepes filmnek, mintsem totális bukásnak minősítette, a várt siker elmaradt.

Macskák (2019)

A listát egy Andrew Lloyd Webber-musical mozis adaptációjával kezdtük, zárjuk egy másikkal a sort: a 2019 karácsonyára időzített Macskákat a készítők az ünnepi szezon nagy filmes eseményének és az Oscar-gála favoritjának szánták, végül azonban az év leggyűlöltebb alkotása lett belőle. A film az óriási sztárparádé (Jennifer Hudson, Judi Dench, Ian McKellen, Idris Elba, satöbbi, satöbbi) dacára képtelen volt visszaadni a színpadi változat varázsát, a stilizált macskajelmezek helyett használt CGI-animáció pedig botrányosan pocsékra sikerült, a furcsa, macska-hibrid lényekként megjelenő színészek akaratlanul is rémálmokat okoztak szegény nézőknek.

A Macskák végül egyetlen Oscar-jelölést sem zsebelhetett be, bizonyos formában mégis jelen volt a következő februárban rendezett díjátadón: a film két szereplője, James Corden és Rebel Wilson macskakosztümben adták át a legjobb vizuális effektusok díját, viccesen utalva az alkotás legtöbbet kritizált aspektusára.