Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy a pszichiátriai gyakorlatban jellemzővé vált „nem megfelelő” bánásmód felbukkant a mozivásznon. Az emberség és a szakmaiság kívánatos mértékét nélkülöző rutin pedig sajnos nem csak a 20. századi Amerika kórtünete volt.
A pszichés kórképektől szenvedők egyre növekvő száma a 19. században hiánypótló elmegyógyintézetek létesítésére ösztökélte a döntéshozókat. Így nyitotta meg kapuit betegei előtt a híres Döblingi Elmegyógyintézet is, mely a magyar történelem olyan jeles alakjainak adott ideiglenes „otthont”, mint például, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, vagy a gyermekágyi láz megfékezésével az anyák megmentőjévé váló Semmelweis Ignác. Sajnálatos módon azonban még egy ilyen nagy presztízsű intézet sem büszkélkedhet mindig a transzparens, szakmailag és erkölcsileg kielégítő bánásmóddal, ahogy számos más, hasonló létesítmény sem.
Befalazott szobában élte le utolsó 10 évét a legnagyobb magyarÉlete utolsó tíz évében nem hagyta el az intézet falait, halála körül pedig máig sok a bizonytalanság: egyesek politikai gyilkosságot sejtenek.
Tovább olvasom
A titokzatos tébolyda, ahol két rendkívüli magyart is elvesztettünkA legnagyobb magyar és az anyák megmentője is itt lelt örök nyugalomra, senki sem tudja pontosan, hogyan.
Tovább olvasom
Széchenyi és Semmelweis Döblingben
Gróf Széchenyi István Döblingben megélt „zavaros” időszakáról, állapotáról és bizonyos mértékben napjainkig homályba vesző haláláról a 2002-es A Hídember című filmből Eperjes Károly kimagasló alakításán keresztül is képet kaphatunk. Semmelweis Ignác ugyancsak e neves intézmény falai között lelte halálát, ráadásul, esetében a halálát követő boncolás meg is erősítette, hogy az elmegyógyintézetbe érkezésekor elszenvedett verés volt halálának közvetlen kiváltó oka – jóllehet, régebb óta meglévő betegsége miatt egészségügyi állapota egyébként sem engedett volna már hosszú életet a 47 évesen elhunyt orvosnak.
Sem az idő múlása, sem a tudomány fejlődése, de még a földrajzi távoságok sem voltak képesek a sokszor rossz gyakorlat gyökeres megváltoztatására, így még az 1970-es évek derekának Amerikájában is könnyű volt a fentiekhez hasonlóan példákkal szembesülni. Erre lett figyelmes David Rosenhan is.
Az őrült kísérlet kidolgozója
Az 1951-ben matematikából diplomázott David Rosenhan közgazdaságból szerzett mesterfokozatot és pszichológiából doktorátust a Columbia Egyetemen. Később a Stanford Egyetem jog- és pszichológiaprofesszora volt, a pszichológiai módszerek jogi gyakorlatba ültetésének egyik úttörője, aki ebbéli tudását például az esküdtszéki tagok kiválasztásának tudományos alapokra fektetésében is sikerrel kamatoztatta.
Semmelweis életútját ismerve talán nem is tűnhet annyira meglepőnek, hogy egy ilyen sokoldalú és kivételes képességű tudós professzor pszichiátriai kezelésre szorul és elmeintézetbe kényszerül.
Rosenhan azonban nem külső késztetésre, nem elfajuló agressziója vagy megromlott mentális állapota okán, hanem önként vonult pszichiátriai osztályra betegként. A kísérletként végrehajtott önkéntes száműzetés világszerte ismertté vált, és a későbbiekben bekövetkezett számos üdvözlendő változás indukátoraként is szolgált.
A Rosenhan-kísérlet
1969 és 1972 között a pszichiátriák ellen egyre fokozódó negatív közhangulattól vezérelve kísérletre szánta el magát. Ennek során 12 intézménybe vetette fel magát 8, a felvételi beszélgetéskor bizonyos mentális zavarok meglétére utaló tünetekre panaszkodó „álbeteg”, köztük maga prof. Rosenhan is. Mind arra hivatkoztak, hogy nyugtalanok, hangokat hallanak, s ezek alapján egytől egyig mindegyikőjüket be is fogadták a felkeresett intézmények, többnyire skizofrénia diagnózisa mellett. A kísérletben kimondottan ép pszichés állapotú emberek vehettek csak részt, akik nevüket és egyes személyes adataikat megváltoztatták, azokon kívül azonban természetesen viselkedtek, és a kórházi tartózkodás kezdetétől a szimulálással is felhagytak.
A kísérletnek továbbá fontos célja volt választ találni arra a régóta sok szakembert foglalkoztató kérdésre, hogy
a pszichiátriai elváltozások mennyire mérhetők objektíven, mennyire konkrét állapotváltozások, mint más, fiziológiai eltérések.
Ezek a diagnózisok ugyanis inkább tűntek szubjektív véleményeknek, ahogyan a kísérletben részt vevők esetében is ez igazolódott. A kutatás arra is irányult, felmérhető-e, hogy az önmagukat betegnek valló páciensek valójában egészségesek, és kezelésük ehhez igazodik-e.
A 7-től 52 naposra, átlagban 19 naposra nyúló ellátás alkalmával egyetlenegy esetben sem derült fény a diagnózis hamis mivoltára, miközben a pacienseket gyógyszeres ellátásban részesítették feltételezett tüneteik enyhítésére.
Így Rosenhan 1973-ban joggal fogalmazta meg a filozófiai, morális, erkölcsi, orvostudományi, kulturális és számos egyéb vonatkozásban is érvényes kérdést:
„Hány, a pszichiátriai kórházakon kívül élő és őrültnek tűnő ember lehet valójában egészséges, akik betegnek tűnő viselkedésükkel csak bizarr környezetükre reagálnak.”
Ha meg nem értett zsenikről, el nem ismert felfedezésekről és mostoha sorsú tudósokról olvasnál még szívesen, egy korábbi cikkünkben több ilyet is találsz.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
