nő maraton

Az egész sportvilágot és az emancipációt is meghatározó kilenc szó egy levélben volt olvasható, amelyet Gibb kapott válaszul az 1966-os bostoni maratonra beadott jelentkezésére. A nyílt elutasítás egyfajta korrajz is: a nők dolga a gyerekszülés (ami fizikai teljesítményként akár fel is érhet egy maratonnal), a főzés (nem lehet az olyan nehéz), a mosás (mosógép nélkül sok sikert hozzá), a takarítás, vidéken az állatok ellátása és a gyerekek felnevelése. Ne gondolkodjanak, ne olvassanak, ne szóljanak bele a férfiak dolgába, ne legyen véleményük érdemi, őket is érintő kérdésekben, ne akarjanak szavazni, saját jövedelemhez jutni, sportolni, hiszen még elmozdul a méhük, vagy deformálódik a lábuk, örüljenek, hogy van, aki eltartja őket. 

Csakhogy ekkor már Bobbi Gibb gyakorlásai során bőven lefutotta 42 195 méteres távot többször is. Azaz tapasztalatból tudta, hogy fizikailag és lelkileg is képes rá. Ezt azonban nem mutathatta meg senkinek, nem csatlakozhatott sportkörhöz, nem indulhatott versenyeken, pláne nem a világ legrégebbi, folyamatosan megrendezett maratonján. „A pokolba velük” – gondolta, miközben összegyűrte az elutasító levelet, és a padlóra dobta. Bobbi Gibb a világon elsőként nőként lefutja a Boston Marathont – akár hagyják neki, akár nem.

Csakhogy ha megkérdezed a Google keresőjét, hogy ki volt az első nő, aki lefutotta a Boston Marathont, Kathrine Switzer nevét kapod válaszul, valamint egy fotót, amelyen egy csapat férfi üldözi és próbálja bántalmazni őt. Bár sikerült lerázni üldözőit és teljesíteni a távot, valójában nem ő volt az első nő, aki végigfutotta a távot, hanem Bobbi. Hogy hogyan? Mindjárt kiderül.

Ilyen volt a nők élete a hatvanas években

Mielőtt megmagyaráznánk az ellentmondást, nézzük, hogy is lett ilyen tehetséges sportoló az 1942-ben született Bobbi Gibb-ből. A Boston külvárosában felnövő lány mindig is energikus gyerek volt, aki imádta a természetet és a mozgást. „Anyám mindig azt mondta nekem, hogy soha nem fogsz férjet találni, ha állandóan a szomszéd kutyákkal szaladgálsz az erdőben” – emlékszik vissza Gibb. Minden jelentős változás ellenére, ami az 1960-as években az emancipáció harcosai elértek – a hormonális fogamzásgátló első használata, a szexuális forradalom kezdete is ide datálható –, a társadalmi berendezkedés a gyakorlatban továbbra is tartotta magát a régi hagyományokhoz. A háború után az emberek csak örültek, hogy visszatérhettek a normalitáshoz – és a normalitás a kisasszonyokat jelentette a konyhában, akik mosogattak, szép függönyöket varrtak és várták az udvarlókat. Gibb látta az anyja és annak barátnői életét, akik a férjük engedélye nélkül nem kaphattak hitelkártyát a bankban, nem vehettek fel hitelt semmire (de a férjük az ő beleegyezésük nélkül igen), akiknek a férjeik határozták meg a lakóhelyeiket (őket meg sem kérdezték), akik közül sokan a rendőrség segítsége nélkül szenvedtek egész életükben a bántalmazástól. 

Sokkal több volt, mint maraton

„Már nagyon korán meg akartam változtatni a nőkkel kapcsolatos társadalmi tudatosságot, de nem tudtam, hogyan tegyem – eleinte” – meséli Gibb. Aki hiába sportolt, és hiába laktak közel a bostoni maraton útvonalához, soha nem látta a versenyt, egészen addig, amíg kémiaprofesszor apja el nem vitte magával 1964-ben. A hatás azonnali és mélyreható volt: Gibb figyelte, ahogy az emberek hihetetlen erővel, bátorsággal, kitartással futottak, és ő is erre vágyott. Csakhogy a női hosszútávfutás még mindig veszélyesen radikális tettnek számított. A női futók versenyen kívül sokszor teljesítették a bő 42 kilométert, de eközben a sportvilág vezetőiben teljesen alaptalan elképzelések éltek arról, hogy a női test nem alkalmas ilyen extrém megterhelésre. Attól tartottak, hogy ha a nőknek megengedik, hogy vállalják a távot, az az illetlenség veszélyes szintjéhez vezet. Jaime Schultz, a Penn State University professzora úgy fogalmazott, hogy akkoriban úgy vélték, a verseny szexualizálná a nőket.

A nők mindig is tudtak futni

Pedig az első modern kori olimpiai játékok (Athén, 1896) férfi maratonversenyének másnapján a 30 éves, szegénysorból származó, pireuszi anya, Sztamata Revithi nem hivatalosan öt és fél óra alatt futotta le ugyanazt a távot. Már akkor is inkább eltussolni igyekezték teljesítményét, és szinte mindent megtettek, hogy a világ ne tudja meg, hogy a nők is felvehetik a versenyt a férfiakkal. 1926-ban egy angol nő, Violet Piercy nem hivatalosan 3:40:22 alatt futotta le a londoni maratoni távot, majd 1933-ban és 1936-ban két hivatalos maratont teljesített. Be akarta bizonyítani, hogy a nők is bírják a távot. Aki csak egy kicsit is tájékozott volt a sport területén, pontosan tudta, hogy a 42 kilométert egy sor nő ugyanúgy képes teljesíteni, mint a férfiak, de a cinikus hozzáállás továbbra is fennmaradt, képzeletbeli bizonyítékok és gyakran egyenesen hazugságok által. 

A nők meddők lesznek a sporttól – állították

Az 1928-as nyári olimpiai játékokon először indultak nők atlétikai versenyszámokban, és augusztus 2-án a 800 méteres futás döntőjében kilenc nő közül három az addigi világrekordon belül ért célba, a német Lina Radke pedig aranyérmet szerzett. A női atlétika számára óriási előrelépést jelentett, a sajtó azonban arra koncentrált, hogy néhány sportoló a verseny után kimerülten összeesett. Ebből azt a következtetést vonták le és kürtölték szét, hogy az ilyen teljesítmény messze túlmutat a női nemen, ez nem nekik való, még az öregedésüket is felgyorsíthatja (összeeső férfiakról nem tudósítottak vagy végeztek kutatást). A médiavihar hatására a hivatalos szervek kivették a 800 méteres távot a női olimpiából, és 1960-ig nem is tették vissza. A nők hazug törékenységét néhány képtelen orvosi elmélettel is alátámasztották. Például azzal, hogy ha a nők tanulnak, autót vezetnek, sportolnak, politizálnak, azzal a szaporodás rovására veszítik el energiáikat, és a végén még nem lehet gyerekük. 

Öccse ruháiban, férficipőben edzett

Ebben a környezetben kezdett el a maratonra edzeni Bobbi Gibb 1964-ben. Gyakran használta az otthona közelében lévő Middlesex Fells rezervátumot, hogy elmeneküljön az ítélkező tekintetek elől. Nem volt edzője, stoppere, női lábra szabott sportcipője, csak az elszántsága. Néhány hónappal a maraton előtt jelentkezett rajtszámért, hogy egyike legyen annak az 540-nek, akik végül elindulnak a versenyen, de a nők fiziológiai képességeinek ma már híresen 9 szavú értékelésével elutasították. Gibb innentől kezdve nemcsak a kilométerek, de a tévhitek és előítéletek ellen is küzdött. A verseny reggelén megjelent a rajtvonalnál, és persze rögtön magára irányította a tömeg figyelmét. Egy bokor mögé bújva, kapucniját a fejére húzva várta hát a rajtpisztoly eldördülését. 

A versenytársak megható támogatása

A verseny alatt sokan rájöttek, hogy valójában nő, Gibb pedig már attól félt, letartóztatják. Az ellenségeskedés helyét azonban átvette a bajtársiasság. A meleg miatt levette vastag, bő melegítőfelsőjét, ami alatt egyrészes fürdőruhát viselt, futótársai pedig biztosították róla, hogy nem hagyják, hogy a rendezők kiemeljék a versenyből a neme miatt. Az utcán sorakozó nézők immár mind láthatták, hogy egy nő fut a mezőnyben. Amikor Gibb megközelítette a nők egyetemeként számontartott Wellesley College-ot, az ott tanuló lányokból, tanárokból kitört a diadalüvöltés, ugráltak, éljeneztek. Tudták, hogy itt most sokkal több történik, mint hogy egy nő áttörte a nemek közti megkülönböztetést egy rangos versenyen. Gibb végül három óra 21 perc és 40 másodperc alatt teljesítette a maratoni távot – gyorsabban, mint a versenyzők kétharmada, versenytársai pedig buzdították és támogatták.

„Csak férfiaknak”

A célvonalat átlépve a nőt John Volpe, Massachusetts állam kormányzója üdvözölte, kezet rázott vele és gratulált neki, mielőtt Gibbet egy szállodai szobába vezették, ahol a világsajtó riporterei várták. Az interjúk után néhány férfi, akikkel együtt futott, meghívta őt a hagyományos verseny utáni pörköltre, de amikor az ajtóhoz értek, Gibbnek megtiltották a belépést: „Sajnálom, csak férfiaknak.” Ez a nap hiába hozott drámai változásokat, a valódi egyenlőség gondolata még mindig távoli álom volt. Gibb ennek ellenére még kétszer futotta le a Boston Marathont. 1967-ben csatlakozott hozzá Switzer, a futó, akit gyakran úgy ábrázolnak, mint az első nőt, aki lefutotta a versenyt, s akiről a verseny társigazgatója, Jock Semple megpróbálta letépni a versenyszámát, és akit a rajtszám és hivatalos nevezés nélkül futó Gibb több mint egy órával megelőzött. A következő évben öt nő futotta le a Boston Marathont, 1972-ben pedig már rajtszámot is kaptak, ami azt jelentette, hogy engedélyezték a hivatalos nevezésüket. 1973-ban a nyugat-németországi Waldnielben megrendezték az első női maratont, az 1980-as években pedig az Amerikai Sportorvosi Kollégium hivatalosan is tisztázta, hogy a hosszútávfutás nem árt a női szervezetnek, így ugyanazokat a távokat teljesíthetik, mint a férfiak. Az 1984-es Los Angeles-i olimpián már női maratoni versenyszámot is rendeztek. 

Gibb végső álma

Bobbi egy ideig még futott, de aztán a tanulás felé vette az irányt. 1969-ben diplomázott a Kaliforniai Egyetemen orvosi előkészítő szakon, filozófia szakirányon és matematika mellékszakon. Orvosi egyetemre szeretett volna menni, de nem vették fel. Az egyik interjún azt mondták neki, hogy „túl szép”, és „elvonja a fiúk figyelmét a laborban”. Így a Massachusetts Institute of Technologyn kezdett el ismeretelmélettel és idegtudományokkal foglalkozni, miközben esténként jogi órákat vett. 1976-ban megalapította az Institute for the Study of Natural Systems nevű nonprofit oktatási és kutatási csoportot, két évvel később pedig letette a jogi vizsgáit. 18 évig dolgozott jogászként, mielőtt visszatért a tudományos kutatáshoz, ezúttal a sejtmolekuláris biológia területén, a neurodegeneratív betegségekre összpontosítva. Emellett képzőművészként is maradandót alkot, szobrász és kortárs festő, emellett több könyvet is írt. „Mindig is harcoltam a hamis üzenetek ellen” – mondta. „Az igazság szabaddá tesz. Akkoriban a férfiaknak nem volt szabad érezniük, a nőknek pedig nem volt szabad gondolkodniuk. De mi történik, ha egy férfi kötni akar? Kevésbé lesz tőle férfi? Nem. És ha egy nő teherautót akar vezetni? Kevésbé lesz nő? Dehogy. Minden ember az lehet, aki lenni akar.”