A Grand Canyon, a Niagara-vízesés vagy a megfoghatatlan sarki fény látványát az egész világ ismeri, ha nem is utazásaiból, hát képről. Az athéni Akropolisz, a római Colosseum, a Húsvét-szigeti Moai szobrok, a wiltshire-i Stonehenge, talán a riói Megváltó Krisztus szobra is, de a párizsi Eiffel-torony is teljes bizonyossággal ilyen. Ráadásul ezek esetében az is tiszta sor, hogy gondos mérnöki munka eredményei-e, vagy valami különleges természeti bravúrral állunk szemben.
A nagy piramisok
A gízai piramisok mintegy 4500 évvel ezelőtti építéséről egyenesen filmszerű jelenetek villannak fel lelki szemeink előtt: a rekkenő hőségben a kegyetlen rabszolgahajcsárok egzecíroztatásának kénytelenségből eleget tevő cserzett bőrű, Kleopátra-frizurájú és párhuzamos lábakkal lépő munkásokról, akik a hatalmas kőtömbök máig vitatott módon zajló egymásra pakolásán pihegték ki lelküket. És talán azt képzeltük, ezzel egy időben, az i. e. 26. század környékén, ha már ott volt egy csomó kőóriás, már igazán nem volt nagy kunszt ülő oroszlántestet emberi vagy inkább fáraófejjel megformázni belőlük, vagy éppen egy nagy tömb mészkőből.
Pedig nyilván az volt, mégpedig nem nagy, hanem hatalmas kunszt, azaz művészet a javából. És így is gondolunk rá azóta, mint az egyetemes művészettörténet egyik legkorábbi óriására. Ráadásul, az ülő macskaféle által őrzött nagy gízai piramisok hármasa az (ókori) világ hét csodájának egyetlen, máig fennmaradt, megtekinthető elemei, amelyekről ugye ismert, hogy nem éppen természeti képződmények.
Nem véletlenszerű a Szfinx elhelyezkedése
Még csak most volt, bő 13 évvel ezelőtt, amikor Zahi Hawass fiatal egyiptomi régész és az addigra a Yale-en egyiptológiából doktorált és a helyszín tanulmányozásaival elévülhetetlen érdemeket szerző Mark Lehner amerikai régész különös felfedezések sorát tette az emberfejű emlős szobrával kapcsolatban. Számos egyéb észrevétel és újabb kétely feltárása mellett arra is rájöttek, hogy ha akár a márciusi, akár a szeptemberi nap-éj egyenlőség naplementéjét valaki a keleti fülkében állva szemléli, hátborzongató csillagászati jelenség tanúja lehet.
Innen nézve ugyanis a lemenő nap premier plánban a Szfinx vállába, amögött pedig a Kefrén piramis oldalába vész bele. Ugyanekkor a Szfinx árnyéka egybeolvad a nagyszerű piramiséval. A tünemény alátámasztani látszik azt a feltételezést, hogy a Szfinx magát a fáraót szimbolizálja, amint áldozatot mutat be a napistennek. Hasonlóan katartikus megfigyelést tettek a nyári napforduló pillanatairól is, így könnyű egyetérteniük abban,
ennyi egybeesés nem lehet a véletlen műve.
Vagyis, a Szfinx és a piramisok helyzete nagyon is pontos kalkulációkkal meghatározott, csillagászatilag is megalapozott, azaz, ha mondjuk, a Szfinx egy helyi adottság kihasználásával jöhetett létre, a piramisok helyzetét nagyon pontosan kellett hozzáigazítani, hogy a végére ilyen összhatást érjenek el.
Mennyire emberi?
A legújabb kutatások, mégpedig a New York-i Egyetem alkalmazott matematika tanszékének tehetséges munkatársai és Leif Ristroph, a New York-i Courant Egyetem Matematikai Tudományok Intézetének docense arra invitálják a művészettörténetre, régészetre vagy akár a földrajzi jelenségek megfigyelésére nyitott szemlélődőket, játsszanak el annak gondolatával, hogy valamikor a kezdet kezdetén a Szfinx esetében úgynevezett yardanggal lehetett dolgunk.
Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, melyet modellezős technikával is szimuláltak tanszékükön, akkor a fekvő oroszlántestforma és a tájból markánsabban kivillanó fej formájának alapvető sziluettje is lehet a természet műve. Efféle jelenséggel a világ több pontján találkozhatunk, ahol
eredendően sík, sivatagos felszínből a különböző keménységű kőzeteknek köszönhetően a szél, hathatós munkával, vízszintesen csíkozott alakzatokat formál, és valóban, a Kínában és másutt is tetten érhető természeti képződmény gyakran emlékeztet állati vagy emberi alakra.
A teória pedig nem mond ellent a korábbiaknak, csak arra hívja fel a figyelmet, hogy talán nem egy homogén állagú monolit kőtömbbel kellett az embereknek egyedül megküzdenie, hanem
a monumentális alkotás létrejöttéből a természet is jobban kivette a részét.
A természet adta, a természet rejtegette
A monstrum egyébként egészen 1817-ig vállig homokba burkolódzott, vagyis még Napóleon seregei is 1789 és 1801 között csak a szobor kikandikáló fejével találkozhattak, az oroszlántesttel kevésbé.
Giovanni Battista Caviglia genovai százados és 160 emberének erőfeszítései azonban hiábavalóak voltak, és a bődületes mennyiségű homok öleléséből nem sikerült kiszabadítaniuk a fekvő kőtestet. Erre egészen 1930-ig kellett várni, amikor Szelim Haszan egyiptomi régész emlékezetes munkássága nyomán a teljes test végre újra a kíváncsi számpárok elé tárulhatott sok évszázados rejtőzködés után.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
