múmia evés

Gyógyszerként fogyasztották a múmiaport

A múmiák elfogyasztásának szokása a 12. században kezdődött, amikor az Egyiptomban kiásott mumifikált holttesteket szétzúzták, megőrölték, és a maradványokat por formájában Európába szállították, ahol leggyakrabban patikákban árulták őket. A múmiaőrlemény gyógyító hatásáról keringő mendemondák egy alapos félrefordítás eredményeként keletkeztek: a ma leginkább aszfaltgyártáshoz használt bitument az ókorban gyakran alkalmazták törött végtagok sínre tételéhez és kiütések elleni borogatásként, sőt, idősebb Plinius római író szerint krónikus köhögésre és vérhasra a legjobb gyógymód borral vagy ecettel hígított bitument fogyasztani.

A 10. században élt közel-keleti orvos-tudós Rhazes (eredeti nevén Muhammad ibn Zakarijja r-Rázi) használta először a perzsa mum, vagyis „viasz” szóból eredő mumia elnevezést a bitumenre, ez később átragadt az Egyiptomban megtalált bebalzsamozott holttestekre is, melyeket a kötések alatt gyakran hasonló fekete anyag borított (ami olykor valóban bitumen volt). Innen csak egy lépés, mire a középkori gyógyászati, orvostani könyvekbe, segédletekbe bekerült a téves információ, miszerint a múmiák – vagyis az egyiptomi holttestek és nem a bitumen – fogyasztása rendkívül hasznos az egészségre.

A porrá zúzott múmiák elfogyasztásának divatja az érett reneszánsz idején, az 1500-as években élte legnagyobb virágkorát, ekkoriban olyan mértékű igény kínálkozott a különös „gyógyszerre”, hogy egyesek a hamisítástól sem riadtak vissza: begyűjtötték az utcán meghalt névtelen koldusok hulláját, és abból készítettek „múmiaport”, melynek hitelességét a laikus vásárlók sohasem kérdőjelezték meg. A különös múmiaevési hóbort még a 18. században is létezett, a gyógyszertárak polcain bárki vásárolhatott magának életelixír gyanánt múmiaport, a következő évszázadra azonban lassan elhalt ez a szokás.

Múmiakibontó partikat tartottak az angolok

Ez persze nem jelenti azt, hogy a múmiák iránti rajongás alábbhagyott volna – inkább csak újabb formákat öltött, felhasználási módjaikkal egyetemben. Az ipari forradalom időszakában a Nagy-Britanniába és Németországba szállított múmiákból gyakran műtrágyát gyártottak, míg Amerikába a múmiák kötéseit adták el a papíripar számára, eközben odahaza, Egyiptomban a gőzmozdonyok üzemanyagaként szolgáltak. Napóleon 1799-ben számos műkinccsel, többek között múmiákkal megrakodva tért haza egyiptomi hadjáratából, ami arra ösztönözte a vagyonos műgyűjtőket, hogy a fáraók földjére tett kiruccanásaik alkalmával ők is egész múmiákat hozzanak haza Európába.

Hamarosan tucatszám kezdtek felbukkanni a múmiák az európai aukciókon, utcai vásárokban, piacokon, a gazdagok számára pedig sikk lett műtárgyként múmiát vásárolni; a kevésbé tehetőseknek be kellett érniük kisebb szuvenírekkel, ők gyakran a múmiák levágott darabjait, például egy lábat, kezet, vagy épp a fejüket vásárolták meg. A kereslet ezúttal is elkezdte lekörözni a kínálatot: az egyiptomi sírok végessége miatt az árusok olykor arra kényszerültek, hogy néhány héttel korábban meghalt idősek vagy betegek holttestét kötözzék be és adják el múmiaként a gyanútlan vevőknek.

1834-ben Thomas Pettigrew orvosdoktor a közönség színe előtt bontott ki és boncolt fel egy egyiptomi múmiát a brit Királyi Sebészeti Kollégiumban, ami újabb divathullámot indított el a viktoriánus Angliában. Megjelentek a múmiakibontó partik, ahol az est csúcspontján a tehetős házigazda egy előre kipreparált múmiát prezentált vendégeinek, majd azok legnagyobb kíváncsiságára és ámulatára megszabadította azt sok évezredes kötéseitől: a feltáruló bebalzsamozott test látványa félelmetes érdekességként hatott, különösen a halállal kapcsolatos korabeli tabuknak köszönhetően.

A fáraó átka sújtott le a sírrablókra?

A múmiák gátlástalan felhasználásának és újrahasznosításának szokása csak a 20. század első felében tűnt el, amikor a régészek és az orvosok rájöttek, mekkora mértékben pusztítja a pótolhatatlan ókori egyiptomi örökséget, másrészt mennyire tiszteletlenül bánik az emberi maradványokkal ez a fajta kiszipolyozás. A múmiamánia azonban továbbra is gyakran felütötte a fejét, például 1922 novemberében, amikor Howard Carter régész és mecénása, Lord Carnarvon megtalálták Tutanhamon fáraó sírját a Királyok völgyében.

Az igazi szenzáció azonban öt hónappal később tört ki, amikor Carnarvon meghalt egy légy csípése okozta vérmérgezésben Kairóban, és elterjedt a pletyka, miszerint a fáraó átka végzett a nyugalmát megzavaró úriemberrel. De az is lehet, hogy a sok porrá őrölt, megevett, feldarabolt és kibontott múmia miatt rágott be az európaiakra Tutanhamon?