Csáth Géza, születési nevén Brenner József 1919-ben vetett véget nemcsak felesége, de végül saját életének is. A rendkívüli tehetségként kibontakozó Csáth mindenhez értett, amihez nyúlt, arannyá változott. Kiemelten tehetséges író, zeneszerző, zenekritikus és orvos vált belőle, amíg az első adag morfium végleg kivette a kezéből az irányítást. Már jóval halála előtt kikopott a köztudatból, elmeállapota miatt nem alkotott. Műveinek reneszánsza a hetvenes évek vége felé kezdődött, de még a rendszerváltás idején sem voltak elérhetőek életrajzi adatai és naplóbejegyzései. Egy erősen műközpontú Csáth-kép alakulhatott ki az olvasók fejében, mit sem tudva arról, hogyan élte az életét. Vajon valóban teljesen elfelejthető-e műveinek értékessége által a mai szemmel erősen megkérdőjelezhető viselkedése? Enyhítheti mindezt kóros elmeállapotának megismerése?
Nem a morfiummal kezdődött
Nyolcéves volt, amikor anyja tüdőbajban meghalt, ami nagyban hozzájárult Csáth későbbi tüdőbetegségekkel kapcsolatos hipochondriájához. Apja hamar új feleséget választott, aki csupán tíz évvel volt idősebb a fiúnál. Az új házasságban és az újból alapított családban kevés hely jutott az özvegy gyermekeinek. Budanovits Ilona sosem vált pótanyává, kölcsönösen elutasították egymást a gyermekekkel. Az ifjabb Brenner József bizalomképtelensége összefügghet édesanyja korai elvesztésével és a mostohához húzó apjától való eltávolodásával. A nőkkel kapcsolatos felettébb ambivalens érzései, kötődésképtelensége, a női nemről alkotott negatív vélekedései már jóval morfinizmusa előtt megszülettek benne.
Az egyébként is érzelmileg labilis Csáth Géza élete és karrierje 1910 áprilisában bicsaklott meg véglegesen, amikor az amúgy is hipochonder írót tévesen tüdőbajjal diagnosztizálták. „Jéghideg szaladt át rajtam. Tehát mégis elért az, amitől legjobban rettegtem” – írta naplófeljegyzésében. Teljes reménytelenség járta át, és ekkor adta be az elmeklinikán kezelt morfinista asszony gyógyszeradagjából elcsent első nagyobb morfiumadagját. „Nem éreztem semmi különös hatását, nem is álmosodtam el, csak a belső gyötrelmek csillapultak gyorsan, meglepő gyorsan. Megnyugodtam.” Függőségét önmagán végzett tanulmányként racionalizálta. Azonban a szer hamar úrrá lett rajta, amiből nem volt többé menekvés. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső visszaemlékezése elénk tárja, hogyan lett a lírai, kifinomult Csáthból az emberi elme beteges működését, az állatkínzásokat és anyagyilkosságot zavarba ejtő szenvtelenséggel vizsgáló alak.
A szexualitás mint egyetlen kapcsolódási pont
Csáth Géza nőkhöz való kérdéses viszonya az impotenciától való súlyos rettegéssel társult. Az ettől való félelmét tovább erősítette első szexuális próbálkozásának sikertelensége. „A dolog eredménytelensége (negyedórai hiábavaló laborálás) oda is vezethető vissza, hogy – mint Tóvölgyi mondta – a szűz gyerekek vagy túlságosan bíznak magukban, vagy nem. Pedig a dolgot érteni kell. Én túlságosan bíztam, holott tanulatlan fickó valék” – írta 1906-ban. Rettegett a szexuális kudarctól, ennek ellensúlyozására túlzott jelentőséget tulajdonított annak, hogy mindennap legyen „coitus”, akár több is. Ennek megszerzése semmiben sem gátolta, szinte válogatás nélkül vetette rá magát más és más nőkre. Attól sem riadt vissza, hogy az orvosi vizsgálóban betegeit ostromolja, akiket sok esetben tiltakozásuk ellenére, szexuális élményeinek gépies halmozására használt.
Jónás Olgával való kapcsolata – aki végül a felesége is lett – önmaga és a környezete számára is kérdéses volt. Azonban azon kényszergondolata, miszerint felesége majd kigyógyítja az impotenciájából Olgához kötötte. Feljegyzései alapján nemcsak mindennapos szexuális együttléteket várt a nőtől, de többször fizikailag is bántalmazta: „jött, ölelt, és megvert” – olvasható Olga naplórészletében. Ifjúkori naplófeljegyzései alapján a bántalmazás nem Olgánál kezdődött, már tizenhat évesen megverte barátnőjét, mostohaanyjának húgát is.
Impotenciájával kapcsolatos félelmeinek enyhítésére pontos naplót vezetett szexuális aktusairól.
Arról szinte semmit sem tudunk, de talán következtethetünk a feljegyzések hiányának ellenére is, hogy a valós szeretet érzéséről vajmi kevés élménye volt.
Naplói tanúbizonysága szerint kábítószer-használata kínzó és kielégíthetetlen nemi vágyai csillapítását is szolgálta. A szexfüggőség mint viselkedésaddikció végeredményben nem csökkentette szorongását, sokkal inkább táplálta azt.
A paranoid kényszerképzetek valóságot teremtettek számára
A függővé válás folyamatáról részletesen ír a Morfinizmusom című írásában. Csakhogy a komplex szenvedélybetegségében szerfüggősége nem állt meg a morfiumnál. Ópiumot és altatószereket is előszeretettel használt. „Nincs diadalmasabb, szebb dolog, mint ifjú segédorvosnak lenni, …morfiumot is fecskendezni néha halmozott coitusok után, stb. stb.” Amikor az első világháborúban katonaorvosként szolgált, képtelen volt függőségét titkolni, így 1917-ben leszerelték. Kosztolányi így ír unokatestvéréről: „vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon.”
Egyre inkább átvették felette az uralmat paranoid téveszméi, melyek középpontjában felesége állt. Mindinkább hitte, hogy Olga megcsalja őt, és az őrületbe akarja kergetni. „Ő ordítva hangoztatta ártatlanságát, de csak azért, hogy megőrjítsen, és további esztelen kutatásokra buzdítson.” Amikor 1918-ban megszületett gyermeke, Brenner Olga, nyomozásba kezdett, állította, hogy a gyermek nem az övé. Feljegyzéseiben sorra vizsgálja a kislány és saját testrészei közötti hasonlóságokat, de főleg a különbözőségeket. Pontokba szedte felesége bűnösségét és a bűnösségre utaló nyomokat: „Hangsúlyozom, hogy mindig szadista férfi voltam, és sohase féltékeny. Olgával szemben is így indítottam, és uralkodtam felette, de az M (morfin ) és a féltékenység elgyengített, s ő azután vérszemet kapott, és felülkerekedett.”
Olga egyre inkább rettegett tőle, 1919. július 14-én Csáth felíratta vele egy lapra, hogy „Közös elhatározással lettünk öngyilkosok. Jónás Olga”. Már ez a tett is sejtette, hogy valami szörnyűségre készül. Nyolc nappal később gyermekük jelenlétében három golyóval lőtte meg feleségét, aki belehalt a sérüléseibe. Ekkor saját ereit is felvágta, de megmentették. Szeptember 12-én az elmegyógyintézetből szökésben lévő író halálos adag pantopont vett be, így vetett véget életének.
Átok vagy átkozott?
„A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól” – írja 1908-ban A varázsló halálában. A nyers önéletrajzi adatok ezt az évet még tortúrájának kezdeteként jelölik, de lelkének fáradtsága már itt is megmutatkozik. Minél mélyebbre ásunk a Csáth-életműben, annál nehezebben olvasható sorokkal találkozhatunk. Felmerülhet a kérdés, hogy ünnepelhető-e a tehetség a szörnyű tettek mellett? Felmenthető-e a megsebzett lélek az általa okozott sebekért? Talán ilyen nehéz kérdésekre nincs egyetlen elfogadható válasz, éppen ezért nem elkerülhető, hogy magunkban keressük meg azt.
(A borítókép illusztráció: Fortepan / Fortepan, 1916)
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
