legnagyobb rejtély

Képzeld el: hetek óta a jéghideg, hófedte tájat járod egymagadban. Éhes vagy, átfáztál, és semmi másra nem vágysz, mint egy tányér meleg ételre, és hogy végre emberekkel találkozz. Egy olyan település felé veszed az irányt, ahol már jó néhányszor megfordultál. Ám, amikor odaérsz, az élmény a legborzalmasabb rémálmaidat is felülmúlja!

Néma csend volt a faluban

A történet akár egy horrorfilm kezdete is lehetne, ám pontosan így történt meg 1930 novemberében egy Joe Labelle nevű prémvadásszal, aki az Anjikuni-tó vidékén vadászott rókára és hermelinre. Miután több napja úton volt, úgy döntött, hogy meglátogatja egy közeli inuit falu lakóit: többször éjszakázott már a barátságos eszkimó családoknál, ahol mindig várta egy tál meleg étel és jó szó. Ahogy a kis falu közelébe ért, érezte, hogy valami nagyon furcsa esemény történhetett itt. Nem látott fényt, a kémények sem füstöltek a csontig hatoló hidegben, és mindenhol csend honolt. Többször hangosan kiáltott, de semmiféle választ nem kapott. Benézett a kunyhókba, és döbbenten vette észre, hogy minden úgy van, ahogyan az utolsó látogatásánál látta. Csak éppen ember nélkül.

Nyom nélkül tűntek el

Itt-ott felfedezte az ételek maradékát, sőt, még a parázs is pislákolt, ám a meleg ruháikat hátrahagyták az eszkimók, ahogyan a fegyvereik is az ajtó mellett pihentek. Ebből is tudta Labelle, hogy nem saját elhatározásukból kelt útra az egész falu, hiszen a meleg bundák és a puskák nélkül teljesen védtelenek a farkasordító hidegben, ahol bármikor felbukkanhat egy vadállat. Az asszonyok úgy hagyták hátra a varrást, hogy az utolsó öltésben még benne volt a tű, a falut körbejárva pedig nem látott olyan lábnyomokat, amelyekből arra következtethetett volna, hogy a közel 50 lakó együtt hagyta el a települést.

A legrémisztőbb azonban az volt számára, hogy a falu körüli sírhelyeket felnyitották, és a holttestek eltűntek. Mivel súlyos kövekkel voltak lezárva a sírok, a prémvadász arra jutott, hogy állat ezt nem tehette, csupán ember. Néhány kutya tetemét is megtalálta, akiket hátrahagytak, és éhen vesztek. Ekkor Labelle úgy döntött, hogy segítséget hív: a süvítő szélben, sokszor közel félméteres hóban alig 5 óra alatt ért oda a legközelebbi településre, amely 30 kilométerre volt, hogy távíróval értesítsék a kanadai rendőrséget, akik 30 lovas rendőrrel érkeztek a helyszínre. A nyomozás azonban nem hozott eredményt. Soha nem akadtak az inuitok nyomára. 

A rejtélyre nincs magyarázat

Arra, hogy miképp tűnhet el nyom nélkül egy teljes falu lakossága, nehéz megnyugtató válaszokat találni. Az ételmaradékok vizsgálata alapján az eszkimók valószínűleg 8 héttel korábban hagyták el a települést, mint hogy Labelle odaérkezett. Ráadásul, többen is pulzáló, színes fényeket láttak akkortájt a tó fölött, és a szemtanúk egybehangzóan állították, hogy az nem lehetett a sarki fény. A racionalitás talaján álló magyarázatok szerint Labelle valószínűleg nem is ismerte annyira a környéket, és talán nem is egy általa ismert faluba tért vissza, hanem egy régebb óta elhagyatott helyre. Sokan azzal érveltek, hogy valószínűleg már túl sokan éltek a faluban, és nagyobb helyet kerestek maguknak, ahol több lehetőség van a vadászatra, halászatra. Egy másik magyarázat szerint az eszkimó sámánok gyakran készítettek tudatmódosító szereket, és talán ilyenből fogyaszthatott az egész falu, hogy aztán mindent hátrahagyva a halálba sétáljanak.