kosztolányi fia

1918-ban, Székely Aladár budapesti műtermében született egy nagyszerű fénykép. A 33 éves Kosztolányi (már túl A szegény kisgyermek panaszain, de még innen A bús férfi panaszain) és felesége, Harmos Ilona fogják közre hároméves, mosolygó kisfiukat. A családi idill azonban nem tartott sokáig: Ádám „nem volt egészséges: egészen kisgyermek korától lelki baj gyötörte, de ma még nem tisztázott, hogy pontosan milyen pszichés betegségben szenvedett. Szinte mindegyik visszaemlékezésben szó esik egy-egy konkrét esetről, amikor Ádám az »őrültség« jeleit mutatta” – olvashatjuk Bíró-Balogh Tamás Kosztolányi Ádámról szóló, Egy gondolkodó arcképe című könyvében.

„Hátat fordított az életnek”

A család túlféltette, túlóvta Ádámot, aki, bár példásan tanult, igen korán furcsa tüneteket kezdett produkálni. Márai Sándor szerint skizofrén volt – ezzel a meghatározással azonban érdemes óvatosan bánni, akkoriban például az autizmust is skizofréniaként diagnosztizálták. Mindenesetre Kosztolányi nehezen viselte fia viselkedését: ugyancsak Márai szerint emiatt nyúlt a kokainhoz. Harmos Ilona pedig így ír fiáról a Tüzes cipőben című visszaemlékezésben:

„Egyedüli mulattatónk volt éveken keresztül, aztán egyszerre csak rátört valami ijedtség, harag vagy bánat, és hátat fordított az életnek.”

„Hetekig csak kukorékolt”

Próbálták kezeltetni. Jártak vele dr. Hajdú Lilly, az első női pszichiáterek egyikéhez a Gyógypedagógiai Intézetben, illetve különböző külföldi intézményekben. Még Freudhoz is megpróbáltak bejutni Ferenczi Sándoron keresztül, sikertelenül. Kortársa, Karinthy Ferenc szerint azonban Kosztolányiék nevelési módszere is hozzájárult ahhoz, hogy Ádám sajátosan fejlődött. Egy interjúban mesélt arról, hogy Kosztolányiék „sokat olvastak arról, hogy a kicsinyekben milyen torzulásokat okoznak a korai gátlások, titkok, szorongások. Tehát amikor Ádám négy- vagy ötéves lett, úgy vélték, elérkezett az ideje felvilágosítani.

Behívták a fürdőszobába, és a kádban ott álltak mindketten meztelenül. Amitől Ádám úgy felvilágosult, hetekig csak kukorékolt.”

Akkoriban szenzációnak számított az is, hogy Kosztolányiék nem ettek húst: a Tolnai Világlapja 1927-ben látogatta meg a Kosztolányi családot, és meglepődve tapasztalták, hogy „Kosztolányi tizenkét éves fia az asztalhoz ül szülei társaságában, és nem mogyorót, datolyát vagy kókuszdiót tesz a tányérjára – amint azt minden budapesti gyermek tenné –, hanem salátát”.

Kosztolányi „második kiadása” 

Kosztolányi Ádám több nyelven beszélt, rengeteget olvasott. Érettségi után a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–francia–filozófia szakra, de – talán személyes indíttatásból – érdeklődött a lélektan iránt is. Saját magát önironikusan Kosztolányi „második kiadásának” nevezte, utalva a kettejük közötti szembetűnő hasonlóságra. Apám című visszaemlékezésében említi néhány hasonló tulajdonságukat is: „Érzéki vonzalmaink és ellenszenveink is nagyon hasonlóak voltak. Szerettük a nehéz, tömény ételeket, az édességeket, a krémest, a fánkot, a barack- és a málnalekvárt, a cukrozott dinnyebefőttöt, a savanyút és a salátákat – épp csak az uborkasalátát nem.” Ugyanakkor óriási teherként nehezedett rá a híres apa árnyéka, ami ellen alkohollal próbált küzdeni. Devecseri Gábor költő szerint egyszer

„egy átvitatkozott este után megette az ingét […] Vörösborral, mert anélkül nem élvezhető.”

Kosztolányi fia és az apakomplexus

Dührohamokkal küzdött, például az őt meglátogató Hubay Miklós drámaíró visszaemlékezése szerint édesanyja kénytelen volt elpakolni az összes fényképet, mert „Ádám mindent elpusztít”. Ugyanerről számolt be Devecseri is, aki Kosztolányi-fényképekért látogatott el a Tábor utcai lakásba, de hiába: Ádám bevallotta, hogy mindet megsemmisítette. „Ugyanakkor imádta is az apját. Komplexus, apakomplexus. Súlyos, terhes, vészes dolgok ezek” – mondta az őt jól ismerő Karinthy Ferenc, aki szerint Kosztolányi Ádám „elragadó fiú” volt, amellett, hogy „alkoholista és őrült”.

„Anyja gondozására szorul”

1936-ban meghalt Kosztolányi, ekkor Ádám – talán azért, hogy szabaduljon apja árnyékából – összepakolt, és Párizsban, Londonban, Rómában és Bécsben élt rövidebb-hosszabb ideig. Szállodákban lakott, de mivel rendszeres jövedelme nem volt, édesanyjától követelt pénzt. Hazatérése után a Révai Irodalmi Vállalatnak írt könyvrecenziókat. A nyilas-hatalomátvétel azonban őket is érintette: „1944. november 21-én este kilenc óra tájban öt nyilas karszalagos férfi tört be egy rendőr kíséretében Kosztolányi Dezső özvegyének kis budai lakásába” – írta 1945-ben a Képes Figyelő, felelevenítve azt az ismeretlen személytől származó levelet, amit a nyilas párt jogi osztályának vezetőjéhez juttattak el még 1944-ben. „Durván rátámadtak a költő özvegyére, majd elszedték Kosztolányiék iratait, pénzét, ékszereit, óráit és a családi címeres pecsétgyűrűt, végül a szerencsétlen asszonyt és fiát, Ádámot elvitték a hírhedt óbudai Téglagyárba.” Ugyan nem tartották sokáig ott őket, de az eset néhány nap múlva megismétlődött. Kosztolányinétól elvették értékeit, majd „a Margit híd budai hídfőjénél durva szitkok és fenyegetések közepette az asszonyt kilökték az autóból”. A levélíró megemlíti azt is, hogy Ádám „gyermekkora óta idegbajban szenved, és anyja gondozására szorul”.

Valóban így volt: Kosztolányi Ádámot édesanyja látta el, pénzügyeit ő felügyelte. „Istenem, olyan képtelenül ügyetlen gyakorlati dolgokban, akár egy csecsemő” – írta Harmos Ilona memoárjában. „Sokszor gondolok arra, hogy ha én ellépnék vagy meghalnék […], akkor talán felnőne az anyás gyermek, de nem merek belevágni ebbe a kísérletbe.” Harmos Ilona visszaemlékezései, amelyekben kendőzetlenül ír fia mentális problémáiról, 1948-ban jelentek meg, Kosztolányi Ádám ellenérzései dacára, akit nagyon megviselt, hogy a nyilvánosság elé kerül mindez. Később Kosztolányiné egy drámát is írt, A fiú címmel, amely egy már-már patologikus anya-fiú kapcsolatot mutat be.

Kosztolányi fia 1956-ban disszidált. Külföldi tartózkodása idején beperelte a Szabad Európa rádiót: az ott elhangzott Kosztolányi-írásokért követelte a jogdíjat. Valamennyi pénzt megítéltek neki, de az sem tartott örökké, így amikor hazajött, ismét édesanyja tartotta el, 1967-ben bekövetkezett haláláig. Ezután Harmos Ilona akarata alapján egy Kosztolányi családdal távoli rokonságban álló házaspár lett a gyámja, hiszen ekkor sem volt képes az önfenntartásra.

„Ült és ivott”

„Miután az anyja meghalt, jobbára itt ücsörgött a sarkon, a Karolina presszóban. Ült és ivott” – emlékezett vissza Karinthy Ferenc 1988-ban, felidézve azokat a jeleneteket, amikor Kosztolányi Ádám pénzt kért tőle. „A 10 forintból visszaadott negyven fillért, elment, és ivott egy konyakot. Egyszer meguntam ezt a játékot: – Ádám, hagyj engem, itt van 100 forint… – Másnap felhívott Palágyi bácsi, a jogvédő vezetője, Ádám kurátora vagy gyámja, micsodája: – Cini, máskor ne adj neki ennyit. Megivott egymás után tíz konyakot. Mentők vitték el, gyomormosás. Sose adj neki tíz forintnál többet.”

Kosztolányi Ádám, az író

A magányosan élő Kosztolányi Ádám visszaemlékezések szerint nagyon lassan beszélt, kedvenc témáiról (például Leibnitz filozófiája) sokat tudott mondani, utána azonban elfáradt, és csak maga elé bámult. Beszélgetőtársai ekkor azt hihették, hogy így figyel, valójában azonban messze jártak a gondolatai. Írt is, de novellákkal és versekkel (talán apja kivételes munkássága miatt) nem próbálkozott, inkább aforizmái, naplórészletei, pszichológiai és vallásfilozófiai tanulmányai jelentek meg, valamint visszaemlékezései apjáról vagy József Attiláról.

Városszerte pletykák terjedtek róla, főként irodalmi berkekben: alkoholizmusa nyílt titok volt, de azt is rebesgették, hogy apja kézirataival fizet a kocsmában. „Sírnivaló volt a szép Kosztolányi-fej alkoholtól ödémás karikatúráját látni” – említette Hubay Miklós, s az alkoholizmus lassan átvette az uralmat felette. Kosztolányi Ádám 1980-ban, a 65. születésnapja előtti napon halt meg. „Nagyon művelt volt. Bámulatosan sok mindenre emlékezett, íráskészsége is megvolt. Csak éppen senki sem tanította meg élni, és senki sem tanította meg dolgozni. Úgy járt-kelt köztünk ráncos, öreg Kosztolányi-arcával, kaszáló Kosztolányi-járásával, mintha idegen planétáról érkezett volna” – írta Vezér Erzsébet irodalomtörténész a nekrológban. (Borítókép: Kosztolányi Dezső és családja 1918-ban. Székely Aladár felvétele)