Kertész Mihály (vagy ahogy választott hazájában, az Egyesült Államokban ismerhetik: Michael Curtiz) kivételesen gazdag életművet hagyott maga után. Több mint 180 filmet rendezett, és szinte minden műfajban alkotott: némafilmektől kezdve romantikus komédiákon át a nagyszabású történelmi tablókig vagy westernfilmekig. A mai filmrendezők is mesterüknek tekintik, Steven Spielberg például bevallotta, hogy nagy hatással voltak rá Kertész alkotásai: „Gyerekkoromban kezdtem el nézni a filmjeit, és azóta sem hagytam abba” – nyilatkozta.
Kertész Budapesten született, Emmanuel Kaminer néven, zsidó családban, valamikor az 1880-as évek végén, tehát még a film feltalálása előtt. Életét átszövik a legendák (amelyeket sokszor ő maga indított útjukra), születési évében sem lehetünk biztosak, hiszen ő maga is több évszámot említett. Szülei, hat testvérével együtt, tisztes szegénységben nevelték. A hetedik kerületi Szövetség utcában laktak, egy zsúfolt lakásban, így Kaminer Emmanuel (vagy ahogy szintén nevezték, Manó) már korán dolgozni kényszerült: vizet, cukorkát, frissítőket árult a lakásuktól néhány háztömbnyire álló Népszínház úri közönségének. Később sört, cigarettát és virágot szerzett be a színészeknek, cserébe beülhetett a nézőtérre. A színház világa megbabonázta, és elhatározta, hogy képzett színész lesz.
Kávéházból fényjátékházba
Színészi pályája elején magyarosította a nevét, majd nekilátott kapcsolatokat építeni. Erre pont megfelelő hely volt a New York kávéház, ahol a magyar szellemi élet kiválóságai múlatták az időt. Kertész megismerkedett a később szintén Amerikába emigrált Korda Sándorral, a fotóművész André Kertésszel és a Nemzeti Színház egyik színészével, aki később Lugosi Béla néven játszhatta el Drakula szerepét. Kertész úgy érezte, színészként nem igazán tudja kibontakoztatni a képességeit, egyébként is a rendezés vonzotta igazán, és egyre inkább a filmek. Az 1910-es évek elején járunk, ekkoriban még csak némafilmeket játszottak a mozik. (Sőt, még maga a mozi szó sem terjedt el igazán, a közönség „fényjátékházba” vagy „mozgóképotthonba”, esetleg „mozgófényképszínházba” járt szórakozni.)
Süketnémának tettette magát, kirúgták
Első filmes rendezései után az ifjú Kertész rájött, hogy ha munka közben szeretne tanulni, Budapesten korlátozottak a lehetőségei. Akkoriban Dánia számított a némafilmgyártás fellegvárának, odautazott hát, és süketnémának tettetve magát, jelentkezett statisztának. Amikor kiderült, hogy nem süketnéma, ellenben egy szót sem tud dánul, kirúgták, de Kertészt nem lehetett eltántorítani: végül rendezőasszisztens lett a Nordisk filmvállalatnál.
Hazatérése után Budapesten, majd Erdélyben rendezett, továbbra is némafilmeket. (Ezek közül sajnos a legtöbb elveszett vagy megsemmisült, de az Utolsó Hajnal című, 1917-es filmről előkerült egy kópia, amelynek felújított változatát a Nemzeti Filmarchívum a közeljövőben tervezi bemutatni.) Rövid ideig szolgált a fronton, majd leszerelése után ismét rendezett, egészen 1919-ig, amikor Bécsbe emigrált, hogy ott Michael Kertész néven alkosson tovább.
10 nap a börtönben
1925-ben figyelt fel a tehetséges magyarra Hollywood. A Warner Brothers szerződést kínált Kertésznek, amit ő habozás nélkül elfogadott, majd rövidesen megérkezett a Leviathán óceánjáró fedélzetén New Yorkba. (A legenda szerint parádés fogadtatást ígértek a számára, és ő a könnyekig meghatódott, amikor meglátta a tűzijátékot a Hudson partján. A filmesek nem árulták el neki, hogy történetesen éppen július 4-ét, a függetlenség napját ünneplik Amerikában…)
Kertész azonnal nevet változtatott, immár Michael Curtiz néven alkotott, de az amerikai álom nem volt felhőtlen. Idegennek érezte magát, és azzal szembesült, hogy filmes ötleteit lesöprik az asztalról vagy éppen beleszólnak művészi elképzeléseibe. Mindent elkövetett, hogy filmes bemutatkozása jól sikerüljön, A harmadik fok című krimi forgatása előtt például beköltözött a Los Angeles-i börtönbe, hogy hiteles tudása legyen az amerikai igazságszolgáltatásról. Nyelvi nehézségei is voltak, ezek később hozzátartoztak az imidzséhez és a hollywoodi folklórhoz:
állítólag öt nyelven beszélt, de egyiken sem érthetően.
Ez az időszak egybeesett a némafilmkorszak végével, kezdtek megjelenni az első hangosfilmek. Az átállás nem volt könnyű, a rendezők nem tudták többé szóban instruálni a színészeket, akik viszont beszédórákra jártak. Kertésznek magánéleti problémái is adódtak: első feleségétől, a magyar származású Kovács Ilonkától (aki Lucy Doraine néven szerepelt a filmjeiben) már 1923-ban elvált, ezt követte egy rövid, ám annál szenvedélyesebb kapcsolat a szintén színésznő Lili Damitával. Kertész nagy nőfaló hírében állt, számtalan szeretője került ki a statisztalányok közül, és több gyermeke is született ezekből a viszonyokból. Végül legtartósabbnak a Bess Meredyth forgatókönyvíróval kötött házassága bizonyult, kiegészítették egymást a magánéletben és szakmailag is. Beverly Hills-i otthonukban estélyeket adtak, magyar szakácsnőt alkalmaztak, és Kertész végre belevághatott dédelgetett terve, a Noé bárkája rendezésébe.
Nem törődött a testi épséggel
A monumentális alkotás forgatása során 5000 statisztát alkalmaztak, oroszlánokat, elefántokat hoztak, sőt, valódi árvizet hoztak létre egy speciális szerkezet segítségével. A forgatás során sokan megsérültek. Kertész egyébként sem nagyon törődött a színészek testi épségével, akkoriban még kaszkadőröket sem alkalmaztak. Egyik színészének a testébe belefúródott egy színpadi dárda, nem kis sebesülést okozva, de a rendező csak a jelenet után állította le a kamerát.
A Noé bárkája végre meghozta az áhított sikert, Kertész hódolhatott a munkamániájának a következő években. Évente átlagosan hat filmet rendezett, közben megtanulta, hogyan kell bánni a színes filmmel, a párbeszédes és zenei részek arányaival. A sikerek ellenére türelmetlen volt, szeretett volna megint egy jelentős alkotást létrehozni. Ez végül az 1935-ben forgatott A halálfejes lobogó által megvalósulni látszott, a filmet Oscar-díjra is jelölték, de végül nem nyerte el. Kertész és felesége egyre jobb körülmények között éltek, egy ranchre költöztek, ahol a lóistállók mellett természetesen fotólaboratórium is volt. Közben a fasizálódó Európából próbálta kimenekíteni a családját, bátyjait és édesanyját sikerült is Amerikába juttatnia, húgáért állítólag katonai repülőgépet küldött, de az akció nem járt sikerrel. Felbukkant az életében első házasságából származó lánya, Kitty is, akivel meglehetősen problémás volt a kapcsolata, sőt, Kitty öngyilkosságot is megkísérelt.
Gazdag életmű
Kertész fáradhatatlanul rendezett, western- és kalandfilmeket, zenés és romantikus alkotásokat egyaránt.
Napi négy órát aludt, gyakran annyira fáradt volt, hogy a hideg zuhany alatt is álomba zuhant.
Hollywoodi korszakának talán legismertebb filmjei a Yankee Doodle Dandy (amely mindmáig az amerikaiaknak kedvenc filmje a függetlenség napjáról), a Fehér karácsony, és a King Creole, Elvis Presley főszereplésével. Utolsó rendezése 1962-ben Jó fiú és rossz fiú (The Comancheros) címmel került mozikba. Minden filmjében a kreativitás és a kötelező kereskedelmi siker közötti vékony határvonalon egyensúlyozott, annyi művészetet adagolva a közönségnek, amelyet az még éppen elvisel. Az életmű csúcspontja kétségtelenül a Casablanca, minden idők egyik legromantikusabb alkotása, amely három Oscart nyert 1943-ban, és szállóigévé vált a film befejező mondata is: „This is the beginning of a beautiful friendship.”
A cikk Alan K. Rode Kertész Mihály – Egy filmes élet c. könyve alapján készült. Kiadja a Nemzeti Filmintézet Magyarország, 2021.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
