Kedvenceink a héten: a beszélő jetigofri esete Michelle Obamával

kedvenceink cover

Egy főzőműsor az aprónépnek. Egy ír színész, aki a pislogásával hódít. És egy családi filmklasszikus. Sorozatunkban arról mesélünk, hogy milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.

Réka a Waffles és Mochi című sorozattal heverte ki a nehéz napokat, Kristóf belátta, hogy a szempilla-rebegtetés is lehet szexi, Barbit pedig egy családi filmezés tette boldoggá. 

Waffles és Mochi, avagy a beszélő jetigofri esete Mrs. Obamával

Fejes Réka

Mindjárt két hóbortomról is lerántom a leplet: odavagyok a bábmesékért és semmi sem tud úgy kikapcsolni, mint ahogyan egy jó gasztroműsor. (Gondoljunk csak bele: semmi dráma, semmi vér, semmi filozofálás az élet értelméről.) Nem véletlen, hogy a Netflix Waffles és Mochi című sorozatában rátaláltam a legjobb lazítós sorozatra. 

A hét végére megesik, hogy egy hosszú nap után zombiüzemmódba kapcsol az agyam, ilyenkor képtelen vagyok olvasni, de még az is meghaladja a képességeimet, hogy kövessem a Gilmore lányok gondolatmenetét. Ezeken a fáradt estéken jön képbe Waffles és a legjobb haverja, Mochi.

Igen, tudom, hogy a sorozat gyerekeknek szól, és igen, tisztában vagyok vele, hogy egy jetinek és egy gofrinak nem lehet gyereke, de hihetetlenül kedves a műsor humora, tök jó vacsoraötleteket lehet belőle meríteni, és olyan menő arcok is szerepelnek benne, mint Michelle Obama, Jack Black vagy Gaten Matarazzo a Stranger Thingsből. Mindegyik rész egy-egy alapélelmiszerre épül, amikből pofonegyszerű ételek készülnek (igen, olyanok, amiket akár zombiüzemmódban is hipp-hopp össze lehet dobni).

Különben a gyerekemet is szívesen leültetném a sorozat elé. Rengeteg érdekes infó hangzik el benne, és azt remélem, hogy a nálam ifjabb nézőkhöz is elér az üzenete: csodálatos növények nőnek körülöttünk ezen a Föld nevű bolygón.  

A színész, aki azért vonzó, mert pislog

Csabai Kristóf

Marilyn Monroe szoknyája, Tom Selleck bajusza, Humphrey Bogart cigarettája – a popkulturális ikonok híres attribútumaira mindig emlékezni fogunk. Ugyanígy lesz Cillian Murphy a szempilláival is, mert senki más nem pislog olyan különlegesen, mint ő.

Nemrég kezdtem el a Peaky Blinderst (magyar címén: Birmingham bandája), egész rövid idő alatt ledarálható sorozat, már csak pár epizód van hátra, de már bizton állíthatom, hogy a főszereplő karakter, Thomas Shelby a sorozattörténelem egyik legkülönlegesebbike. Mondhatnám, hogy ott van Walter White, Jon Snow vagy Rust Cohle mellett. A kíméletlen bandavezér a háborúból hazatérve próbálja feltornászni a családi mocskos bizniszt, miközben megküzd a háborúban odaveszett, de azóta gyakorta visszajáró saját lelkével, szívével, érzelmeivel.

(Az alábbi videó spoilereket tartalmazhat!)

Amellett, hogy a sorozat vad, nyers és szókimondó, az erőszak és a szexualitás tabu nélküli ábrázolása sorozatoktól szokatlan – még ha az utóbbi időben egyre több hasonló kerül is ki a streamingszolgáltatók piacaira (pont azért, mert a streamingszolgáltatók a tévézés szigorú szabályaival szemben sokkal megengedőbbek). Erre pedig tökéletes főhős Thomas Shelby, aki ennek a vad káosznak az ura, és bár rezzenéstelen arccal öl és uralkodik, mégis nagyon mélyen érző, hús-vér lény, aki áhítozik feltámasztani egykori boldog, felszabadult, a háborúban odaveszett énjét.

Cillian Murphynél, aki éppen a héten – 25-én – volt 45 éves, tökéletesebb színészt keresve sem találhattak volna Tommy szerepére. Nem is azért, mert orgánuma, mozgása, tekintete illik ehhez a karakterhez, hanem mert senki sem tud vonzóbban, ennyire jelentőségteljesen pislogni. Aki látta a sorozatot, az pontosan tudja, miről beszélek.

Haragban a világgal

Balázs Barbi

Viszonylag sokat filmezünk családilag.  A „családilag” nálunk két felnőttet és egy kamasz gyereket jelent, így sokszor nehéz közös nevezőt találni, nem mindig könnyű olyan filmre bukkanni, ami mindkét korosztálynak érdekes tud lenni. Ezért hol mi engedünk és nézünk animét vagy valamelyik már sokszor látott sci-fit, hol a kamasz kénytelen kicsit félretenni az előítéleteit és adni egy lehetőséget annak, amit mutatunk neki. A comig of age, vagyis felnőtté válás tematikájú filmek közül az utóbbi időben több is közös kedvenc lett: a Diploma előtt vagy a Merülések például nagyon bejött mindhármunknak, és nagyon tetszett a nemrég látott Haragban a világgal című klasszikus is. 

Az 1955-ös film szintén a felnőtté válásról szól: főhőse, Jim – akit James Dean alakít – új suliba kerül, ahol hamar ki kell jelölnie a helyét a hierarchiában. Egy kivagyi autóbaleset tragikus vége kapcsán viszont nemcsak az dől el, mennyire belevaló az új srác, de az is, mennyire hiteles emberek a szülei, mennyire állnak ki az általuk rendszeresen hangoztatott értékek mellett és mennyire tudnak számára követendő példát mutatni. Külön izgalmas volt úgy nézni a filmet, hogy férjem emlékezett rá, hogy annak idején mennyire felháborította édesapját az apa ábrázolása. Míg a valóban nem túl hízelgő ábrázoláson mi inkább mosolyogtunk, a szülők hibáiban egyszer-kétszer magunkra is ismertünk. A fiatalon elhunyt Dean filmjeit már csak azért is érdemes megnézni, mert az általa alakított karaktereknek különös hitelt ad a saját halála, ez a film pedig – amellett, hogy persze színészi játékban, kosztümökben és a téma megközelítésében is magán viseli az ötvenes évek jellegzetességeit és emiatt sokszor megmosolyogtató is – abszolút tud a mai kor kínzó kamaszkérdéseire is releváns választ adni.

Ha kíváncsi vagy, mi tett minket boldoggá múlt héten, olvasd el az előző részt is! 

Mustra