Kedvenceink a héten: Így szánkóztunk a hóban nyár közepén Olaszországban

Zsófi Rejtő Jenő Bradley Tamás visszaüt című könyvével lazított, Réka az olasz hegyekben pihente ki az év fáradalmait, Kristóf 12. századi gótikus zenét hallgatott a munkához.

Rejtő Jenő élni és gyarmatosítani tanít

Fenyvesi Zsófi

Rejtő Jenőt sokáig ponyvaírónak tekintették, ma sem sikk őt olvasni. A köztudatban maximum annyi van meg belőle, hogy sokat írt légionistákról, Piszkos Fredről, a koszos, részeges hajóskapitányról és mindenféle léha kalandokról. Rejtő azonban ennél – már ahogy az lenni szokott – sokkal több. Olyan világba nyit kaput, amiben a fergeteges humor az élet igazságaival fonódik össze szétbonthatatlan egységben. Rejtő élni tanít. Persze hogy nehéz azonosulni mondjuk az afrikai pokolban pofonokat osztogató rabszolga-kereskedővel, vagy egy botcsinálta magánnyomozóval, mégis sikerül. Mert a fájdalom, a kilátástalanság, az otthontalanság érzése, a győzni akarás, a kitartás, az igazság keresése, a csetlés-botlás mindannyiunk életében aktívan jelen van. Mindannyian kerültünk már bajba, alkottunk módszereket arra, hogyan másszunk ki belőlük, mind gondolunk valamit az élet igazságtalanságáról vagy épp a véletlenekről. Mindannyian vívjuk a magunk harcait.

Amikor elcsüggedek benne, amikor értelmetlennek látom, vagy csak mélabús vagyok, előszedem A fehér foltot, ami gyönyörű élénksárga kötésben összefűzve lapul a Bradley Tamás visszaüt című művel. Aki még nem olvasta őket, gyorsan pótolja a hiányt, mert picit eltérnek a szokásos katonasztoriktól, mégis megvan bennük az a zseniális humor, amitől letehetetlen Rejtő összes könyve. Megismerhetjük belőle a politikai cselszövések gyakorlatát, a kitartás erejét, van szerelem, kaland, egy rémes magánnyomozó, aki mindig rosszkor, rossz helyen és a rossz ember életét teszi tönkre, egy végtelenül gonosz ember lelki fejlődésének és Afrika gyarmatosításának története. Ez az idézet jól mutatja, hogy Rejtő minden, csak nem ponyvaíró:

„Azelőtt könnyű volt egy fél világrészt is meghódítani, hiszen csak ember kellett hozzá, csak fegyver és vér. Ma egy kis fehér foltért (a nagyhatalmak által még meg nem szerzett, őslakosok birtokolta földdarabot nevezték így – szerk.) nehezebben indulnak el a tankok és menetoszlopok, mert demarsokat, megtorlásokat, sajtóháborút és szankciókat idézhet elő. És a diplomaták esetleg ötvenezer ember kiontott piros vérétől nem félnek úgy, mint tíz fehér aktától.”

Hó, nyár, Olaszország

Fejes Réka

„Mi tetszett a legjobban?” Némán meredek beszélgetőpartneremre, miközben próbálom megválaszolni a kérdést. Befelé figyelek, a fejemben pörgetem az elmúlt hét eseményeinek képeit, válogatok az emlékek között. Telik az idő, egyre kínosabb a csend. Valamit mondanom kellene, de mégsem sorolhatom fel neki a nyolcnapos olaszországi utunk minden állomását. „A hó” – bököm ki végre, de ahogy kimondom, rájövök, hogy ezt a kérdést nem lehet megválaszolni. Hiszen minden tetszett a Dolomitok vadvirágos réteitől, a ködbe burkolózott comói tavon át Cinque Terre hegyoldalba épült, színes házaiig. 

Na de ha már így alakult, hogy mégis kibukott belőlem, elmondom, miért a hó tetszett a legjobban. Persze in medias res, mert ha Ádámtól és Évától kezdeném, valószínűleg sem én, sem az olvasó nem állna fel egyhamar a képernyő elől. 

Első úti célunk – kalandos utazásunk alatt – a Dolomitok voltak. Úgy terveztük, egy kempingben töltjük az éjszakát, de mire megérkeztünk, már csak egy murvás parkolóban tudtunk letelepedni egy csörgedező patak és egy árnyas fenyőliget szomszédságában. Innen indultunk túrázni másnap.

A tejfehér ködbe burkolózó hegytetőre apró, színes virágokkal borított hegyoldalakkal szegélyezett ösvények kanyarogtak fel. A táj minden pillanatban újabb arcát mutatta, ahogy a köd felszállt, havas csúcsok bukkantak fel a kék ég alatt. Ahogy elhagytuk az oromra épült hüttét, hogy leereszkedjünk a hegyről, havas völgy tűnt fel a szürke sziklamonstrumok alatt. 

Mondjon bárki bármit, a forró nyári napok elől menekülő turista számára nincs szebb látvány, mint egy hóval borított szurdok. Nem vesztegettem az időt, derekamra kötöttem az esőkabátomat, leültem a hűvös lejtőre, felhúztam a lábam, és július 11-én (amikor a hőmérő Budapesten 32 fokot mutatott) szánkóztam. 

Miért nem hallgatunk több régi zenét?

Csabai Kristóf

A minap azon gondolkodtam, milyen hasznos lehetne egy olyan statisztika, hogy a héten hallgatott zenék milyen évben láttak napvilágot. A múlt héten hallgattam egy kis klasszikust, de minden bizonnyal javarészt olyan előadók zenéi kerülnek a lejátszási listámra, akik kortársak, még mindig alkotnak.

A Veszprémi Régizenei Napokat már sok-sok éve megrendezik, és a szervezők mindig valami különlegességgel rukkolnak elő. Idén a Tasto Solo spanyol régi zenére szakosodott formáció nyitott, amely a múltban kutatva kreatívan dolgoz fel középkori, kora reneszánsz zenéket. A helyszín – a veszprémi jezsuita templom – ennek tökéletes helyet ad, teljes átszellemülést és időutazást nyújt.

Persze kérdés, hogy mi is az a középkori és kora reneszánsz muzsika, merthogy az ember nemigen találkozik ezzel a műfajjal. Annyira rétegműfaj ez, hogy a főszervező és egyben volt középiskolai énektanárom a koncert után lelkesedve bevallotta: a sok évtized alatt nem hallott még soha ilyet élőben, pedig ő jó pár koncerten és zenei élményen túl van.

Szóval definiálni ezt a zenét lehetetlen, de egy biztos: prekoncepciókat döntöget. Én, aki nagyon is nyitott vagyok a klasszikus zenére, pontosabban bármilyen új zenei élményre, meglepődtem, mert a Tasto Solo olyan finomsággal és örömmel élte át a zenét, hogy egyszerűen képtelenség, hogy ne ragadjon magával ez a fajta mély fanatizmus. Ritkán látni zenészt, aki ennyire mélyen tiszteli a zenét ennyire gyengéd odafigyeléssel áll hozzá. Ez az alábbi videóban is látható, amely bár nem az említett előadásról való, de mégis jól jellemzi a zenekart.

A hangszerek sem megszokottak: a formáció vezetője, Guillermo Pérez organettón játszott – ez az orgona jelentősen kisebb testvére –, amelynek a hangja lágyabb, kevésbé mennydörgő, így a barátságos és kicsi templom falait se szakítja át. A hangszert viola da gamba kísérte, ami a barokk és a reneszánsz zene egyik elengedhetetlen összetevője. Ez kinézetre nagyon is hasonlít a hegedűre, de nagyobb és térd felett játsszák, működésben ugyanakkor sokban különbözik, így aztán valójában csak távoli rokonok a ma ismert hegedűvel. Mindehhez David Mayoral ütős szekciója társult, amely korabeli kézi dobokkal kísérte az előadást, a műsort pedig Anne-Kathryn Olsen szopránja koronázta meg, akinek hangja lélegzetelállítóan gyönyörű volt, ahogy betöltötte a templom falait. Erre a jelenségre találták ki azt a szót, hogy földöntúli.

Visszatérve a jelenbe csak egyetlen kérdés keringett bennem: miért nem hallgatunk több régi zenét?

Ha kíváncsi vagy múlt heti kedvenceinkre is, olvasd el ezt a cikkünket is!