Kedvenceink a héten: Lúdas Matyi még sosem volt ilyen aktuális

Ezen a héten ismét egymásra hangolódtunk a szerkesztőségben, olyan klasszikusokkal kapcsolódtunk ki, mint a Lúdas Matyi hangjáték, a Moszkva nem hisz a könnyeknek című film és Kosztolányi Dezső Nerója. 

Hangjáték 1984-ből, ami sosem volt ilyen aktuális

Fenyvesi Zsófi

A Lúdas Matyi rádiójáték pont egyidős velem. Mégsem ezért szeretem, hanem azért, mert gyerekkoromban ez volt az egyik legjobb mese, amit kazettáról hallgathattunk. Akkor még nem tudtam, micsoda nagyságok hangját hallom: az anyát Törőcsik Mari, a pösze libát Benedek Miklós, Döbrögit Kállai Ferenc, az ispánt Garas Dezső, a gyógykovácsot Csákányi László játszotta. Ma is beleborzongok. 

A rádiójáték mégsem ezért lett nagy kedvencem, hanem a humora miatt. Nem szabad azt a szót használnom, hogy elképesztő, de ez igenis az. Szakad a röhögéstől felnőtt és gyerek. Még akkor is, ha az embereket szegénységbe taszító, dölyfös Döbrögit és talpnyalóit látva alaposan elgondolkodunk azon, mennyire nem változott szinte semmi az elmúlt 37 évben. A képmutatás, az igazságtalanság, az ellenállók eltiprása, a magasra törő, folyton ledőlő tornyok építése mind ismerősek. Cserébe ott van nekünk Lúdas Matyi, aki látva és szó szerint a bőrén érezve mindezt azt mondja, hogy nem áll be a sorba. Lehet, hogy ehhez külföldre kell mennie, világot látnia, szenvednie és tanulnia, de aztán – hűséges libájával az oldalán – hazajön, és háromszor veri vissza a botütéseket. 

Moszkva nem hisz a könnyeknek

Rudolf Dániel

A három hete koronavírusban elhunyt Vlagyimir Menysovra emlékezve vettem elő az azeri születésű orosz színész-rendező méltán legnépszerűbb művét, mellyel 1981-ben Szergej Bondarcsuk (Háború és béke) és az „ideiglenesen átigazolt” Kuroszava Akira (Derszu Uzala) nyomába lépve harmadik Oscar-díjához juttatta a Szovjetuniót a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. A Moszkva nem hisz a könnyeknek – a cím egy orosz szólásra utal, melynek jelentése „ha problémád van, oldd meg, a sírással nem mész semmire” – minden idők második legnézettebb szovjet alkotásának számít (eredeti bemutatásakor 84,4 millióan váltottak rá jegyet), és a legenda szerint Ronald Reagan amerikai elnök is gyakran megnézte, hogy segítségével jobban megérthesse az orosz néplelket.

A hagyományos melodrámai fordulatokkal operáló, két évtizedet átölelő cselekmény három, vidékről a fővárosba került fiatal nő sorsát követi nyomon, akik az ’50-es évek végén szobatársként egy munkásszállóban ismerkednek meg egymással. A vegyészdiplomáról álmodozó Katyerina (Vera Alentova) összeismerkedik egy fiatal tévéoperatőrrel, aki teherbe ejti, de a gyerekkel járó kötelezettségeket nem vállalja: a nő végül egyedülálló anyaként szerzi meg a doktori fokozatot és hosszú, eltökélt munkával egy ruhagyár igazgatói posztjáig viszi. A nős férfiakkal folytatott alkalmi kapcsolatokba belefáradt Katyerina hosszú idő után végre megtalálja a szerelmet: választottja (a mindig zseniális Alekszej Batalov) azonban derogálónak tartja, ha egy nő többet keres egy férfinál, ezért eltitkolja előle vállalatigazgatói munkáját.

A sikert és pénzt hajszoló, „jó partira” vágyó Ljudmilla (Irina Muravjova) egy fiatal jégkorongsztárral (Oleg Tabakov) házasodik meg, a férfi azonban idővel lecsúszott alkoholistává válik. Szakításuk után a nő egy vegytisztítóban köt ki, ahol negyvenévesen az ügyfelek között próbál férjet szerezni. Egyedül a vidékre házasodó Antonyina (Raisza Rjazanova) találja meg a boldogságot, de ő is csak a hagyományos feleség-anya szerepkörben képes kiteljesedni.

A minden ízében jellegzetesen orosz film kiválóan fűzi egybe a különböző életutakat, úgy mesél – a külföldi közönség számára is átélhetően – a szovjet társadalom és a moszkvai hétköznapi emberek „elmúlt húsz évéről”, hogy közben ma is érvényes problémákat, kérdéseket boncolgat, például a nők társadalomban betöltött helyzetére, szereplehetőségeire vonatkozóan. A karakterek mindnyájan jól eltaláltak, komplexek, a színészek kiválóan keltik őket életre, a rendező pedig remek stílusérzékkel, minden fennhéjázás és trükk nélkül képes megragadni a történet(ek)ben rejlő emberi mélységeket. Hiába a cselekmény egyszerűsége és a „sokszor láttunk már hasonlót” érzés, ami a nézőt olykor elfogja, Menysov filmje beránt minket magába, és két és fél órán keresztül nem ereszt el. Sőt, még tovább tart önként vállalt „fogságunk”, a filmből áradó édesbús hangulat ugyanis még jóval a végefőcím után is velünk maradt.

A film bárki számára ingyen megtekinthető – magyar felirattal is – a gyártó Moszfilm hivatalos YouTube-csatornáján: itt és itt.

Nero, a véres költő

Fejes Réka

„Seneca erőlködve beszélt, de határozottan:

– Nem olyan, ahogy képzeltem – mondta. – Más. Egészen más.

– Milyen? – kérdezte ismét mind a két tanítvány, egyszerre.

Seneca csuklott és vergődött jobbra-balra. A fürdővíz vérvörösen lüktetett.

Erre a centurio gyengéden elvezette Paulinát. Az egyik lictor a halálraítéltet két karjánál fogva, a magas székről, nem durván, beledöntötte a forró vízbe. A költő még egyet sóhajtott és teste elmerült.

Utolsó sóhajából légbuborék lett.

Az sokáig ott táncolt a víz színén. Aztán szétpattant.

Seneca nem volt többé.”

Kosztolányi regényén még napokkal azután sem tudtam túltenni magam, hogy az e-book-olvasómra rákattintottam a mágneszáras fedelét és új könyvbe kezdtem. Főleg Seneca halála viselt meg. Aki ismeri Kosztolányi tágabb munkásságát, tudja, hogy egész életében foglalkoztatta a halál gondolata, szinte minden művét áthatja az elmúlás, de egyik sem néz vele szembe olyan őszintén, mint ahogyan a Nero, a véres költő teszi. Elvégre itt van nekünk egy tébolyult császár, aki halomra öli alattvalóit, és bátyját, édesanyját sem kíméli. 

A könyv egyrészt azért zseniális, mert Kosztolányi mesterien kitölti azokat a réseket, amiket a történetírás hagyott ránk Nero jelleméről: hogy hogyan válhatott egy túl korán hatalomra kerülő kisfiúból kegyelmet nem ismerő ámokfutó, vagy hogy hogy volt képes az uralkodó hidegvérrel lemészároltatni a szeretteit? Olyan hitelt érdemlően válaszolja meg ezeket a kérdéseket saját fantáziájából merítve, hogy elhisszük: valóban nem történhetett másként. 

A másik, amiért szerintem ez egy bámulatos regény, és amiért Kosztolányi maga is nagyszerű író, hogy képes észrevétlenül elrejteni önmagát egy olyan karakter mögött, akit távolról sem nevezhetünk szimpatikus figurának: és nemcsak akkor, amikor Esti Kornélhoz vagy éppen önmagához hasonlóan aprópénzt szór a járókelők lába nyomába, és figyeli a reakciójukat, hanem akkor is, amikor rácsodálkozik az előtte heverő holttestek élettelenségére, és közben kimondatlanul egyre csak azt kutatja, hogy mi a halál.

Seneca kivégzése rávilágít arra, hogy akárhogy vizsgáljuk erről az oldalról az elmúlást, sosem fejthetjük meg. Csak a túloldalon kaphatunk választ, ahonnan már nem beszélhetünk róla senkinek. 

Ha kíváncsi vagy, mik voltak múlt heti kedvenceink, olvasd el ezt a cikkünket is!