Kedvenceink a héten: Élj vagy halj meg

Egyre hűvösebbek a napok, esténként egyre korábban sötétedik, és egyre nagyobb kedvvel tértünk vissza a kuckózos programokhoz: érezzük, hogy megérkezett az ősz. Szerkesztőségünk tagjai ezen a héten olvasással és filmezéssel pihenték ki az őszi fáradtságot. 

Anne Sexton: Élj vagy halj meg

Fejes Réka

Az egyetem alatt évekig kerestem Sylvia Plath magyarul megjelent verseskötetét, de mindössze egyetlen ütött-kopott példányt találtam a Szabó Ervinben. Megkísértett a gondolat, hogy elfelejtsem visszavinni és kifizessem a rám rótt büntetést, csak hogy ne kelljen minden alkalommal bekutyagolnom a belvárosba, amikor Slyvia Plathra szottyan kedvem. (Mentségemre szóljon, akkoriban versmondó körökben is megfordultam, és lelkesen magoltam a verseit.) Mit lehet tenni, mintapolgár vagyok, a kötet visszakerült a könyvtárba.  

Később aztán kaptam karácsonyra egy antikvár darabot, amit – mint utólag megtudtam – embert próbálóbb volt felkutatni, mint az elveszett frigyládát. Ezután, közel egy évvel ezelőtt, kezdetét vette a Virginia Woolf-korszakom. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb kötetet (elsősorban nem a Mrs. Dallowayt és az Orlandót) világvégi antikváriumokból és kiselejtezett magánkönyvtárakból szereztem be, és az Éveket még mindig keresem. Bepipultam. 

Mi az, hogy a 21. század derekához közeledve majdhogynem lehetetlen elolvasni magyarul az egyik legnagyobb világirodalmi nőíró regényeit? (El sem merem árulni, mennyit fizettem Virginia Woolf egyetlen fellelhető, százoldalas esszékötetéért...) Mi az, hogy versszerető körökben el kell magyaráznom, hogy ki az a Slyvia Plath? És ha már az esszékötetnél tartunk! Miért nagyítóval kell keresnünk a boltok polcain a klasszikus nőírókat? 

Ezek költői kérdések. Nem várok rájuk választ. Ellenben ezek fényében igazán szívet melengető, amikor olyan írónők könyvei jelennek meg (és szerencsére egyre többen), akik eddig valamiért (ez a valamiért is egy esszét követel magának) árnyékban maradtak. Azoknak például, akik Simone de Beauvoirt szeretnének olvasni, már nem kell az internet rejtett és sötét zugaiban kutakodniuk, hogy olvashassanak tőle, meg lehet őket vásárolni friss és ropogós kiadásban bármelyik könyvesboltban. 

A napokban jelent meg Anne Sexton – Margaret Atwood szerint a nemzedék egyik legfontosabb amerikai költőnőjének – verseskötete is, az Élj vagy halj meg. A magyar versbarát közönség zöme valószínűleg sosem hallott Sextonról, ugyanis a költőnő verseit most először fordították magyarra. 

Sexton nemcsak kortársa, barátnője is volt Sylvia Plathnak, akivel a Bostoni Egyetemen ismerkedett meg. Azonnal megtalálták a közös hangot, mindkettejük költészetét a gyerekkorukban elszenvedett traumák és félelmetes halálvágyuk táplálta. Sexton terápiajelleggel ragadt tollat, de hamar kiderült, hogy verseit nem érdemes az asztalfiókban tartania. 

Nyers és leplezetlenül őszinte költészete kötéltánc az élet és a halál határvonalán, a végső elhatározás latolgatása, amire ólomsúllyal nehezednek gyerekkorának soha fel nem dolgozott eseményei és a jobbá válás reménytelensége felett érzett önvád. A kötet (és egyben a kötetzáró vers) címe nemcsak a költőnő magához intézett felkiáltása, egyben üzenet azoknak is, akik úgy hiszik, megúszhatják az életet.  

Kin-Dza-Dza! (1986)

Rudolf Dani

Előfordul, hogy az ember csupán a közeli szupermarketbe indul, hogy felesége kérésére kenyeret és makarónit vegyen, mégis a világegyetem egyik távoli sarkában találja magát. Ez történik Vlagyimirral, a moszkvai építésvezetővel, miután véletlenül megnyom egy gombot egy teleportáló készüléken: a férfi és újdonsült társa, Gedevan, a hegedűtokot cipelő grúz ipari tanuló a Kin-Dza-Dza galaxisban lévő Pluk sivatagbolygón teremnek – melyről először azt hiszik, valami furcsa kapitalista ország lehet –, ahonnét nem könnyű hazajutni a jó öreg Szovjetunióba.

A két messzire szakadt űrturista kénytelen a helyi buckalakók – akik egészen másmilyenek, mint a Luke Skywalker által ismertek – segítségét kérni, egyben megküzdeni különös szokásaikkal. A Pluk-lakók telepatikusan kommunikálnak egymással, ezért csupán néhány szót ismernek, legnagyobb kincsüknek a gyufa és a színes nadrágok számítanak (utóbbiak viselői alhatnak nem szöges ágyban és a rendőr sem veri meg őket éjszaka), és társadalmuk két kasztra oszlik. Az elnyomottaknak csengőt kell viselniük az orrukban és pontos rituálé szerint kell adott számú hajlongást végezniük az uralkodó osztály tagjai előtt, de elnyomóikhoz képest pusztán annyi a különbség, hogy utóbbiak esetében narancssárgán, előbbieknél zöld színben villan fel egy apró, szkennerszerű készülék.

Az Oroszországban kultfilmnek számító, külföldön viszont szinte teljesen ismeretlen Kin-Dza-Dza! (amit még a magyar mozik sem mutattak be, pedig akkoriban szinte minden szovjet alkotást vetítettek idehaza) olyan, mintha Kurt Vonnegut és Douglas Adams írta volna Terry Gilliam számára, csak éppen mindhárom alkotó a hanyatlásban lévő Szovjetunióban látta volna meg a napvilágot. Georgij Danyelija rendező-forgatókönyvíró a maró szatíra, a nyelvi humor és a tudományos fantasztikum segítségével olyan alapvető kérdéseket boncolgat, mint a társadalom és az egyén közötti ambivalens viszony, a törvények és szokások hatalma az ember felett, de az emberiség önpusztító jellegét is szívesen kommentálja (a Pluk például azért sivatagosodott el, mert a lakók a teljes vízkészletet üzemanyaggá alakították).

Nem csoda, hogy a film elkészítése igencsak küzdelmesnek bizonyult: a hatóságoknak számos részlet szemet szúrt, Gorbacsov alkoholellenes kampánya miatt a Gedevannál lévő konyakosüveget is ecetté kellett változtatni, a kietlen sivatagban való forgatás pedig totális káoszt jelentett, különösen miután a díszleteket véletlenül az ország másik felébe szállították vasúton. A kész produkció minden nehézség ellenére kiváló lett: a lengyel Szexmisszió mellett a ’80-as évek legzseniálisabb sci-fi szatírája, igazi csemege a műfajt és a kelet-európai életérzést kedvelő ínyencek számára.

(A film magyar felirattal megtekinthető itt: https://ok.ru/video/2541704514157)

Diktatúra járvány idején: Merle megsejtett valamit a jövőből?

Fenyevesi Zsófi

Robert Merle Védett férfiak című könyvét azért emeltem le a polcról, mert valami könnyed olvasnivalóra vágytam. Kamaszkori emlékként nekem csupán egy erőszakos jelenet maradt meg belőle, amelyben egy férfi menekül a rá vadászó nők erőszakos közeledése elől. Talán nem kell ecsetelnem a meglepetésemet, amikor a nagyon könnyen olvasható, 1980-ban íródott olvasmány azzal kezdődött, hogy egy világjárvány pusztítása megtizedelte az emberiséget. Fájóan ismerős volt olvasni a járvány terjedéséről, a döntéshozók tehetetlenségéről, még akkor is, ha a koronavírus nem csupán a férfiak között szedte áldozatait.

 

Még nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor tovább olvasva egy formálódó diktatúra tárult a szemem elé Merle képzeletbeli világában. Az Amerikai Egyesült Államokban egy olyan elnök kerül hatalomra, aki célul tűzi ki a nők teljhatalmát, mindenki mást pedig megalázó pozícióba kényszerít. Tanulságos végigkövetni, hogy asszisztálnak ehhez más országok, hogyan válnak korábban viszonylag tisztességes emberekből strómanok, ki hogy helyezkedik a hatalomért és pénzért sorban állva.

A főszereplő mégis egy kutató, akinek a bőrén keresztül megélhetjük azt, milyen elnyomásban, félelemben, megaláztatásban élni. Milyen menekülni azok elől, akik a nemiséget fegyverként használják, milyen lapulva megtartani magunknak a diktatúra elképzeléseivel szemben álló gondolatainkat. Hepiend nincs. Főszereplőnk, Martinelli végül szakmailag megdicsőül ugyan, s az elnyomás egy része alól is felszabadul, de Merle utópiájában nem alakul ki egészséges egyensúly és rend. Kezdem azt hinni, az emberiség talán képtelen is erre.