katona sorozatgyilkos

Sokszor mondjuk, hogy a szem a lélek tükre, és a legtöbben talán ezt valóban így is gondoljuk. Azonban megeshet, hogy arcunk is mélyebbre engedi látni a külső szemlélőt, mint ahogy azt első blikkre gondolnánk. Már annak is egy tucat különböző jelentése van, hogy miként érünk az arcunkhoz a híres testbeszédszakértő Joe Navarro szerint. Ezenfelül pedig a legfrissebb kutatások abba az irányba mutatnak, hogy további tanulmányok végeztével előbb-utóbb az arcunk vonásaiból is kiolvashatóvá válhatnak többek között szokásaink és tanulmányi szintünk. De mit szól mindehhez a korábbi korok tapasztalata és tudománya? 

A pszichiátriai betegek portréján alapuló Szondi-teszt

Szondi Lipót, a magyar származású pszichiáter 1935-ben hozta létre személyiségtesztjét, amellyel a friss páciensek belső világát szerette volna minél hamarabb napvilágra hozni. Mivel úgy gondolta, hogy nem éles a határ az egészséges és a kóros között, illetve úgy vélte, hogy az általa megállapított nyolc ösztöntörekvés az arcunkon is kiütközik (a 2022-es kutatás alapfeltevéséhez hasonlóan), a pszichiátriai betegeknél pedig kifejezetten láthatóvá válnak. Tehát a tesztjébe nyolc akkoriban pszichiátriai betegnek hívott páciens portréját válogatta be: a tesztet elvégző alany személyiségéről vont le következtetéseket annak kapcsán, hogy melyik kettőt találta szimpatikusnak és taszítónak. 

Feltételezése, hogy lelkünkről árulkodik, kit találunk vonzóbbnak, meglepően egybecseng a modern kutatásokkal, amelyek szerint barátságainkat olyan emberekkel kötjük, akik hasonlítanak ránk személyiségükben, értékeikben, de még az idegi aktivitásmintázatukban és a genetikai összeállításukban is (bár ezek felméréséhez talán az élő kontaktus lehet a kulcs inkább). Ettől függetlenül a Szondi-teszt mégsem állja ki a modern tudományosság próbáját, hiába vannak olyan klinikai szakpszichológusok, akik továbbra is hasznosnak találják ezt a módszert.

A képeken egy szadista (1), egy epileptikus (2), egy kataton (3), egy paranoiás (4), egy hisztérikus (5), egy depressziós (6), egy mániás (7) és egy homoszexuális (8) ember arca látható. A listáról láthatjuk, hogy mára kissé elavult definíciókkal dolgozik, hiszen például a homoszexualitás ma már elfogadott, míg akkoriban még aberrációnak hitték, ezért kerülhetett be ebbe a felsorolásba. Ha megnézzük a képeket, a legtöbb portrétól kirázza az embert a hideg és feláll a hátán a szőr: kísérteties tekintetek, grimaszba torzult mosolyok villognak a nézőre. 

Az exkatona képe a lelked mélyét döfi át a tekintetével

Talán az egyik leghíresebb portrépárossá vált a második világháborúban katonaként szolgáló Jevgenyij Sztyepanovics Kobytev bevonulásakor és leszerelésekor készült fénykép. A festőnek készülő fiatalembert 1941-ben sorozták be a szovjet seregbe a németek elleni csatákba, aki több ütközet után brutális körülmények közé keveredett hadifogságba, majd onnan 1943-ban megszökve ismét csatasorba állt. Szívbe markoló és megdöbbentő, hogy mit művelt az arcával 4 évnyi katonaság: rémisztővé keményedett arcélek, mély árkú ráncok és egy vérfagyasztó szempár maradt meg az egykori jóképű művészből.

Jevgenyij háború utáni arca elemi szinten égeti bele a tudatunkba, hogy milyen szörnyű emberi sorsokat termel ki magából a háború. Az űzött tekintet és megkeményedett arcél csak a jéghegy csúcsát képezik. A test felszíni elváltozása alatt mélyebb lelki sebek húzódhatnak: nem ritka eset, hogy a háborút megjárt katonák és civilek poszttraumásstressz-szindrómában (PTSD-ben) szenvedjenek. A háború maga a trauma melegágya, amelyet túlélve szorongásos zavarral küzdhetnek tovább az emberek: könnyebben megijedhetnek, dühössé válhatnak, nehezebbé válhat számukra az alvás és a koncentrálás, illetve önpusztító viselkedésbe is kezdhetnek. 

Jevgenyij háborút megjárt portréjára tekintve talán nem az együttérzés az egyetlen érzelem, amely feltör bennünk. A szolgálattal töltött idő borzalmai olyannyira meggyötörhették a lelkét és a testét, hogy arca rémisztővé torzult. Szinte meg sem tudnánk különböztetni fényképét az olyan rettegett sorozatgyilkosokéitól, mint Andrej Csikatilo vagy Charles Manson. 

Az arcunk élettörténetünk krónikásának szerepébe is bújhat egyes tudósok és tapasztalatok szerint. A feldolgozatlanul hagyott sokévnyi fájdalom és trauma is belevésheti nyomát a bőrünkbe.