interjú spira eszter anyaság

Amikor egyeztettük ezt az interjút, és végül miattam egy nappal későbbre tettük a tervezettnél, nagyon jólesett, hogy azt írtad: „Mi, anyák, tartsunk össze.” Mi a tapasztalatod a mindennapokban, az anyák inkább összetartanak vagy széthúznak?

Abszolút vegyes. Úgy érzem, az anyák néha nehezen fogadják el a segítséget, vagy azt, ha valaki jó szívvel ajánl fel valamit, és nem kér érte semmit. Most például hat gyerek van nálunk otthon, a sajátjaimon kívül a legnagyobb gyerekem osztálytársait hívtuk át. De még az ismerős anyukák is rengetegszer visszakérdeztek: „Biztos? Neked van elég gyereked, nem lesz ez így jó, nem fogadhatom el.” Pedig nekem nem nagy fáradság, hogy hárommal több tányért tegyek ki ebédre. Mivel én is kötött munkahelyen dolgozom, pontosan tudom, hogy ez a legnagyobb segítség.

Mivel foglalkozol pontosan?

A Fővárosi Törvényszéken dolgozom, bírónak készülök, jelenleg anyasági szabadságon vagyok. Még szakvizsgáznom kell, amit négy gyerek és a munka mellett nem lehet megcsinálni, így otthon leszek, amíg meglesznek a szakvizsgáim. Addig is vezetem a blogot, illetve írtam a könyvemet, ami már megjelenés előtt áll.

A karrier és anyaság kapcsolatáról eszembe jut a Petőfi-parafrázis, amit a babasmamas.hu-n olvastam: „Karrier, gyermekem! / E kettő kell nekem. / Gyermekemért föláldozom / Az életet, / Karrieremért föláldozom / Gyermekemet” Aki anya, talán nem is csupán egyszer szembesül ezzel a választási lehetőséggel, hanem folyamatosan az élete folyamán. Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Szerintem a legfontosabb az, hogy vagy nagyon szeressük azt, amivel foglalkozunk, vagy nagyon ragaszkodjunk hozzá. A munka valamilyen szinten énidő. Lehet, hogy ez kicsit furcsán hangzik, de a munkahelyeden, akárhol is dolgozol, csak te vagy. Nem pelenkát cserélsz, nem cumit keresgélsz, nem pürésítesz, hanem csak te vagy a saját gondolataiddal. Soha senki nem veheti el tőled ezt az időt. Nekem nagy segítség, hogy szeretem, amit csinálok. De nem vallom azt, hogy mindenkinek karriert kell maga elé vizionálnia.

Milyen belső változásokat tapasztaltál, miután anya lettél?

A személyiségem egészen biztosan pozitív irányba változott az anyaság hatására. Olyan akadályokat győztem le, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy meg tudom oldani, például előfordult, hogy úgy tanultam egy vizsgámra, hogy a kisebbik gyerekem bárányhimlős volt. Ölbe vettem, a fején volt a tankönyv, miközben álomba simogattam. Másnap pedig levizsgáztam. Ez egyrészt önbizalmat adott, másfelől pedig megtanultam elfogadni a saját határaimat. Van, ami ellen nem tudunk mit tenni: nem tudom megváltani a világot, és akkor sem tudunk elindulni fél órával hamarabb, ha a fejem tetejére állok. Ezen kívül megnyugvást hozott, és gazdagabb lett a lelki életem, mert ezt a fajta szeretetet máshogy nem lehet megtapasztalni.

És időbeosztás-guru is lettem.

Amikor még nem volt gyerekem, úgy képzeltem, hogy az anyák valamiféle közös tudás birtokában vannak, ami majd nekem is egy csapásra megadatik. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy meglepődtem, amikor kiderült, hogy nincs egy közös igazság: a gyerekneveléssel kapcsolatban majdnem minden (és annak az ellenkezője is) igaz. Te hogyan készültél a gyerekvállalásra?

Jó értelmiségi hozzáállással elolvastam az ezzel kapcsolatos könyveket, a családban lévő anyukákat pedig kifaggattam a szülésről. Úgy voltam vele, hogy mindent elolvastam, nagy meglepetés nem érhet: majd megszületik a baba, szerelem lesz első látásra, szoptatom, eszik, alszik. Semmi nem úgy lett, ahogy elterveztem. Természetes úton készültem szülni, megcsászároztak. Szoptatni szerettem volna, de egy kortyot nem volt hajlandó szopni. Kislányt szerettem volna, kisfiú lett. Három hónapomba tellett, mire megszerettem a kisbabámat, amitől szintén halálos bűntudatom volt, mert erről semmit nem írt a szakirodalom. Mindezt úgy éltem meg, mintha egy világ omlott volna össze bennem, belekerültem egy spirálba. A körülöttem lévő anyukák próbáltak tanácsokkal ellátni, én pedig úgy éreztem, hogy mindent megpróbáltam, de semmi nem működött. De miért is működött volna? Amit egyik anyuka mondott, az egyik gyerekre volt érvényes, amit a másik, a másikra.

Hogyan tudtál kilábalni ebből az időszakból?

Három hónapomba telt, mire rájöttem, hogy egy kis csendre van szükségem. Csak a gyerekre és magamra kell figyelni, és meg kell nézni, mit gondolok én erről az egészről. A szoptatást elengedtem, a gyerek kisimult, már nem is haragudtam rá. Mert igen, haragudtam rá amiatt, hogy nem akart szopni. Nem gondoltam, hogy van ilyen. Három hónapos volt Beni, amikor véletlenül kialakult a napirendje, végre elkezdte átaludni az éjszakákat, pedig semmi olyasmit nem csináltunk, amit a könyvekben javasoltak. Egyszerűen figyelni kezdtem az igényeit. Ekkor értettem meg – és a könyv gondolata is ekkor kezdett megszületni –, hogy minden gyerek, aki megszületik, egy kész „anyag”, akinek már megvannak a maga elképzelései. Senki nem mondta előre, hogy így lesz, még csak nem is utaltak rá. Az első pár hónapban olyan dolgokon görcsöltem, vettem el magamtól az örömöt és a boldogságot, amiken nem is lenne szabad gondolkodni.

A többi gyerekkel mennyiben volt ez más?

Teljesen. A második szülésem előtt úgy mentem be a kórházba, hogy vittem egy doboz tápszert. Nem akartam megint hónapokig sírni, ha nem menne a szoptatás. De megélhettem a háborítatlan, természetes szülést, és a szoptatás is jól ment ezúttal. A kislányom teljesen más személyiség, de ez így van rendjén.

Milyen társadalmi elvárásokkal szembesültél anyaként?

A munkahelyek többsége úgy van vele, hogy a gyerek a te magánügyed, oldd meg. A jelenlegi munkahelyem nagyon családbarát, de sok helyen az az elvárás, hogy a gyerek csak mutatóba legyen, de problémát ne okozzon. Azt várják el az anyáktól, hogy a gyerekvállalás ne befolyásolja a hétköznapjaikat, ami gyakorlatilag képtelenség.

Szerinted mivel lehetne könnyíteni az anyák helyzetét?

A részmunkaidő, ha elérhető, nagyon jó dolog. Sokan bölcsődébe sem íratják a gyereküket, miközben ez az egyik legklasszabb intézmény a világon. Amikor én voltam kisgyerek, a közeli bölcsiben be lehetett fizetni nagyon olcsón ebédelni. Nem került többe, mint ha anyukám bevásárolt volna, tehát óriási segítség volt. Ma, ha egy négytagú családnak rendelsz ebédet, hogy egyszer végre ne kelljen bevásárolni, hazacipelni, megfőzni és eltakarítani, annyiba kerül, mint egy heti bevásárlás. A bevásárlás is lehetne közösségibb dolog, és mivel kisebb vagyont költünk a gyerekeknek ruháira is, összeállhatnának családok óvodákban vagy iskolákban, hogy egymás között csereberéljék a ruhákat. Ez még a bolygónak is jót tenne. Arra nagyon figyelek, hogy a mi ruháinknak is legyen második vagy harmadik élete. Ikreket nevelő családok kapják, vagy olyanok, akiknél hasonló korú gyerekek vannak. Soha nem kérem vissza, hanem azt kérem, hogy vigyázzanak rá, amennyire ez lehetséges, és adják tovább.

Említetted, hogy az első gyerek születése után kezdtél írni. Mit jelent neked az írás?

Számomra mindig terápiás jellege volt az írásnak. Amikor kiírtam magamból a problémáimat, azt vettem észre, hogy megkönnyebbülök. Az ikrek születése után kezdtem el újra írni. Persze végzéseket írtam eddig is, de ez most teljesen más. Feltűnt ugyanis, hogy hiába telt el annyi év, a kismamák ugyanazon mennek keresztül, mint amin én is keresztülmentem az első gyerekemmel. Az a tökéletes anyuka, aki végigdolgozza a terhességét, közben semmi baja, kismamajógára és kismamatornára jár, majd a 41. héten otthon megszüli a gyermekét, akit természetesen szoptat. Origamizik vagy a szőnyegen játszadozik a gyerekkel, köti a kis sapkát, és soha ki nem jön a sodrából. Ehhez képest több olyan anyukát ismerek, akinek problémás volt a terhessége vagy komplikációk alakultak ki a szülésnél. Vagy éppen bűntudata van, mert rákiabált a pár hónapos gyerekére, amiért nem eszik, pedig a védőnő megmondta, hogy túl vékony az a gyerek. Elkezdtem velük beszélgetni, és arra a következtetésre jutottam, hogy a 11 évnyi élmény és tapasztalat azért kiált, hogy segítsek az anyukáknak. Írni kezdtem tehát a blogot, ami egyrészt nekem is jót tesz, mert feldolgozom a történteket, másrészt pedig akik olvassák, megnyugszanak, hogy nincsenek egyedül, mások is küszködnek ugyanilyen gondokkal.

Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a sok tevékenységet?

Nagyon tudatosan. Mérlegelni kell, és mindig elhatározás kérdése, hogy akkor is csinálni szeretnék-e valami mást, ha sok a munka, sok a gyerek, sok a háztartás. Nem kötelező az edzőteremben szenvedni a kockás hasért, de ha ez tesz boldoggá, irány az edzőterem. Nekem szigorú az időbeosztásom, nem fér bele, hogy a szabadidőmben üljek és az Instagramot lapozgassam.

Mivel kapcsolódsz ki?

Az írás kikapcsol, ugyanakkor szellemi munka is. Szeretek emberek között lenni, a felnőttprogramok töltenek fel: egy mozi, egy színház, egy vacsora kettesben a férjemmel vagy barátokkal. Szerintem nagyon fontos, hogy notóriusan és kötelezően szakítsunk időt arra, hogy a párunkkal kettesben legyünk. Ha tehetjük, néha elutazunk kettesben. Nem fontos, hogy hová, csak az, hogy úgy legyünk együtt, hogy nem kell nézni az órát, nem kell sietni, és felnőttdolgokról tudjunk beszélgetni, megvitassunk egy könyvet vagy egy filmet. A szürke hétköznapok nagyon szét tudják szedni az embert.

Milyen visszajelzéseket kapsz az olvasóktól?

Nagyon jókat, amiket ezúton is köszönök. A bejegyzéseim megtalálják azokat, akiknek szükségük van arra, hogy ne csak a tökéletes anyaságról halljanak. Ez nagyon nagy erőt és lendületet ad ahhoz, hogy még ha sokszor éjszaka vagy félholtan vagy lopott tízpercekben írok is, folytassam. Ha csak egy anyukának segítettem, már megérte.