Az alig 160 négyzetkilométernyi, kopár Húsvét-szigeten mintegy 900 monumentális kőfej mered a sziget belseje felé. A majd’ ezeréves arcok azoknak a fantáziáját is beindítják, akik csak képekről látták ezeket az elképesztő szobrokat. Kik és miért alkották meg őket? Hogyan kerültek a mai helyükre? És vajon mi lett a testükkel?
Pici sziget, óriási szobrok
A Chilétől nyugatra található sziget a holland tengerészkapitánytól, Jakob Roggeveentől kapta a nevét, aki 1722 húsvétvasárnapján pillantotta meg a Csendes-óceánon a kis földnyalábot. A Polinéziából érkezett őslakosok ekkor már ötszáz éve otthonuknak mondhatták a Húsvét-szigetet.
A rapanuik valóságos földi paradicsomba érkeztek a 8–9. század környékén. Sűrű erdők, megművelésre váró földterületek és gazdálkodáshoz tökéletes éghajlat várták őket. Zöldséget, gyümölcsöt termesztettek, halásztak, a törzsek cserekereskedelmet folytattak egymás között. A kedvező éghajlatnak és a sziget termékenységének köszönhetően nem kellett sok időt a földeken tölteniük, felszabadult idejüket és energiájukat ezért a transzcendens erők szolgálatába állították és belekezdtek a moai szobrok faragásába.
A nyersanyagot, azaz a tufát a vulkanikus eredetű sziget bányája szolgáltatta. Az itt bányászott nyersanyagot, a több tonnás kőtömböket a hátukra fektették, és egymás mellé helyezett farönkökön mozgatva szállították a sziget különböző pontjaira. A kőfaragó mesterek ebben a helyzetben formázták meg az arcokat és a testek elülső részét – a moaik ugyanis eredetileg térdeplő helyzetben megörökített alakok voltak. Ezután szállították az ahuknak nevezett part menti teraszokhoz és állították fel őket. A kőfaragók itt végezték el rajtuk az utolsó simításokat. Később fejdísszel – puakóval – koronázták meg a szobrokat. A sziget legnagyobb moaija összesen 33 méter magas.
Az óriási kőemberek valószínűleg a törzsek nagy tiszteletben tartott őseit és isteneit voltak hivatottak ábrázolni. A rapanuik úgy hitték, hogy a megalkotásukba fektetett munkával elnyerhetik a túlvilágiak jóindulatát, és halottaikat is a moaik közelében helyezték örök nyugalomra. A sírhelyeken talált festékanyag arra utal, hogy a temetési ceremónia során vörösre festették a szobrok arcát. Az 1200-as és az 1600-as évek között több mint 900 szobrot állítottak fel a rapanuik.
A kőarcú istenek halála
A szigeten uralkodó béke azonban nem tartott örökké. A jólétben gyarapodó őslakók egyre nehezebben fértek meg egymás mellett a szigeten. Ráadásul miután minden fát kivágtak, ellehetetlenítették a maguk számára a nyílt vízi halászatot és az utazást, ugyanis nem volt többé miből hajót építeni.
A túlnépesedés belső háborúkhoz vezetett, és a viszálykodó őslakosok a moaikat sem kímélték, egymás után döntötték le őket, azt remélve, hogy így megfosztják őket a varázserejüktől. A szobrokon az idő vasfoga is nyomot hagyott az elmúlt évszázadokban, a rájuk rakódó por és föld részben maga alá temette a testüket. A 20. század közepén a szigetre érkezett régészek több moait is kiemeltek a földből.
Mire az európai felfedezők a szigetre érkeztek, az egy évszázaddal azelőtti 15 ezer fős lakosság két-háromezer főre csökkent. A 19. században megjelenő rabszolga-kereskedők és a később hazatért rapanuik által behurcolt betegségek miatt a sziget szinte teljesen elnéptelenedett.
A Húsvét-sziget felfedezése után számtalan tudós figyelme irányult a moai szobrok felé. A 20. századra a turisták is rátaláltak, ma a lakosság főként a repülővel és üdülőhajóval a szigetre érkező turistákból él.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
