homoszexualitás leszbikusok szocializmus

Ami a leszbikusokat illeti, a korszak elismert orvosa, Buda Béla megállapította: „A nők homoszexuális viselkedése kevésbé feltűnő, mint a férfiaké, és nemcsak a kultúrtörténelemben, hanem a tudományos kutatások történetében is kevesebb figyelmet vont maga után”. A nők közötti kapcsolatok enyhébb megítélés alá estek, mint a férfiaké, hiszen „a női homoszexualitás jelentősége, függetlenül az előfordulás gyakoriságától, a férfiakénál sokkal kisebb. A homoszexuális nők ugyanis sokszor férfiakkal is teljes értékű nemi életre képesek, és gyakori eset, hogy homoszexuális kapcsolatukat megszüntetve később mintaszerű feleséggé és anyává válnak” – írta dr. Rácz István, az Országos Bőr- és Nemikórtani Intézet tudományos osztályvezetője 1970-ben az Élet és Tudományban. 

Az a fránya emancipáció

A szerző eltöpreng azon is, valóban „terjed”-e a homoszexualitás, a nők emancipációja „kedvez-e a homoszexuális hajlamok kifejlődésének”, és azon is, hogy a nemi betegségeken túl milyen „egyéb, nemkívánatos társadalmi vonatkozása van” a homoszexualitásnak. A szerző a „homoszexuális gyilkosságokat” is említi, amelyek a korszakban gyakran szerepeltek a televízióban és az újságok hasábjain egyaránt – gyakran az egyetlen találkozási pontot jelentve a témával azok számára, akik maguk is kétségek között vergődtek.

Meleg férfiak, hideg diktatúrák

Ez történt például a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című kötet egyik interjúalanyával is: „Volt egy Kék Fény nevű magazinműsor a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Gyerekkoromban, emlékszem, a melegek úgy jelentek meg, hogy vagy őket ölték meg, vagy ők öltek meg valakit. Ilyen történetekben, ilyen szcénákban jelentek meg, és ezzel nehéz azonosulni” – mondta el az illető . A homoszexuálisok nagyon nehezen jutottak hozzá információkhoz, jól mutatja ezt egy másik megszólaló visszaemlékezése: „Én csak a rettegést éreztem, meg azt, amit a külvilágtól kaptam: hogy ez egy szörnyűség, egy kimondhatatlan teher, mint egy szörnyű betegség, amivel nem tudtam, hogy lehet együtt élni. De nem tudtam, persze, megváltoztatni sem, hiába próbálkoztam.”

Majd kinövi

Az Eltitkolt évek című gyűjteményben több visszaemlékezés is olvasható arról, milyen volt leszbikusnak lenni a korszakban. „Aztán a középiskolában, amikor kiderült, hogy a lányok vonzanak, szóltak az iskolaorvosnak, ő meg beutalt egy pszichiáterhez, aki azt mondta az orvosnak meg az osztályfőnökömnek, hogy nem kell megijedni, ez csak ilyen gyerekkori rajongás, majd kinövöm” – emlékezik vissza Mari az 1970-es évek végén szokásos gyakorlatra. A leszbikusokkal kapcsolatban gyakran hivatkoztak arra, hogy az ilyen nők a férfiakban csalódtak, vagy éppen maguk is férfiak akarnak lenni. A késő Kádár-korban, a nyolcvanas évek második felétől kezdve megjelentek a pikánsnak szánt illusztrációk is a nők egymás közötti szerelméről – persze nem utolsósorban az éhes férfitekintetek kielégítése céljából.

Kirakatnézegetés a Rákóczi úton

Az ismerkedés és a találkák lebonyolítása is körülményesen zajlott. A férfiak gyakran ismerkedtek a nyílt utcán: a pesti Duna-korzón sétáltak, vagy a Rákóczi úton a Blaha Lujza tértől az Erzsébet hídig, majd visszafelé is megtettek egy kört. A partnerre vágyó férfiak sokszor a kirakatok nézegetése közben találtak egymásra: „Ilyenek voltak például utcán ismerkedve is, hogy megállsz egy kirakatnál, és egyszer csak látod, hogy mögötted már nem a kirakatot nézik, vagy a kirakatban lévő dolgot, hanem téged, az üvegből. Akkor továbbmész; a következő kirakatnál, ami egész más (mondjuk az cipő volt, ez meg egy illatszer), megint ott áll, és megint néz. Szóval a negyedik kirakatnál már csak megkérdezed: »Tessék mondani, mit tetszik akarni?«” – idézte fel az egyik megszólaló a már említett interjúkötetben.

Kevésbé romantikus volt a nyilvános vécék környéke a budapesti Belvárosban. A Kálvin téren, az EMKE-nél, az Astoriánál voltak olyan férfivécék, amelyek hírhedt találkozóhelynek számítottak. „A közös használatú tereken (például parkokban, utcán, rakpartokon, nyilvános vécékben, fürdőkben, férfinapozókban) kezdeményezett ismerkedés a 60-as évek elejéig minden esetben a jogkövetkezménnyel járó lebukás fenyegetésével járt, de a későbbiekben is veszélyeket tartogathatott. Éppen ezért gyorsan zajlott, és jellemzően gyors, következmények nélküli szexhez vezetett” – olvasható Takács Judit és P. Tóth Tamás tanulmányában. Ez később sem volt veszélytelen: időnként homofób férfiak csoportjai „razziáztak” ezeken a helyeken, és kegyetlenül megverték azokat, akikről úgy gyanították, melegek. A verekedőket garázdaság miatt megbüntették, és az ilyen esetek sokszor kaptak médiavisszhangot is.

Fürdők, napozók

A fürdők és a férfinapozók (például a Gellért fürdőben) ennél jóval igényesebb megoldást jelentettek. „Azokról szinte azt lehet mondani, hogy kizárólag melegközönség volt. Vagy legalábbis ott nagyon bátran ismerkedtek a melegek. Sőt talán sokan a fürdőkben éltek szexuális életet, mert máshol nem volt rá lehetőségük (…) A kabinosok leoltották este a villanyt azért, hogy nyugodtan lehessen szexelni. Zárás előtt fél órával gyújtották fel, vagy jelezték, hogy »most már vége van a bulinak, fiúk, majd holnap gyertek legközelebb«” – eleveníti fel egy interjúalany a szokásokat. Itt is előfordult, hogy a kabinosok a rendőrség beépített emberei voltak, akik kapcsolatot kezdeményeztek, majd értesítették a hatóságokat.

Szabadidőpartnert keres

A rendszerváltás előtt a melegek legismertebb találkozóhelye az Egyetem presszó volt, amely a Felszabadulás téren működött a hatvanas évek végétől egészen 1990-ig. A melegek ugyanakkor ide is jobban tették, ha körültekintően érkeztek: sosem lehetett tudni, melyik pincér vagy vendég a beépített ügynök. A leszbikusok is itt találkoztak, vagy az Ipoly moziban, esetleg „szabadidőpartnert” próbáltak keresni újsághirdetéseken keresztül, de ez sem volt egyszerű: volt, akinek nem engedték, hogy jeligének a korszak leszbikus kultuszfilmjének a címét (Egymásra nézve) válassza. Olyan is volt, aki villamosmegállókat plakátolt ki a nevével, címével és telefonszámával ellátott társkereső hirdetéseivel, de a legtöbben zárt körben, házibulikon próbáltak meg ismerkedni.

Az állásukba és az egzisztenciájukba kerülhet

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején megjelennek az első melegegyesületek. Az első ilyen szervezet az 1988-ban hivatalosan bejegyzett Homérosz Egyesület volt. Az egyesület elnöke, Romsauer Lajos pszichiáter szakorvos 1991-ben elmondta , hogy „egészen 1988. január 1-ig még a szervezkedést is megtiltották, és azzal fenyegették a szervezőket, hogy ténykedésük az állásukba és az egzisztenciájukba kerülhet”. Végül az állami jóváhagyást a hanyatló Kádár-korszakban a Magyarországra is begyűrűzött AIDS-pánik könnyítette meg. A szervezet AIDS-prevenciós munkát, érdekvédelmi tevékenységet végzett, tanácsadással foglalkozott, valamint filmvetítéseket, nyelvtanfolyamokat és egyéb szabadidős tevékenységeket szervezett 1998-as megszűnéséig.