fürdőgép strand

Korábban már írtunk dédanyáink fürdőruhadivatjáról, amiben az olvasó képeken keresztül végigkövethette, hogyan alakult ki a teljes testet eltakaró, kezeslábas fürdőruhából a bikinitrend. Most kanyarodjunk vissza a történet legelejére, amikor még olyan, hogy fürdőruha, nem is igazán létezett.

Az 1700-as évekre az orvostudomány újra felfedezte a víz egészségmegőrző szerepét. Még mielőtt a nők tokától bokáig textilben kezdtek volna mártózni, a meztelen fürdőzés volt a divat. A szemérmesség jegyében, a férfiaktól biztonságos távolságban történő nudizás tehát megengedett volt. De valahogy a vetkőzés/öltözés részre ki kellett találni valamit. Kézenfekvő volt tehát egy vízbe vontatható öltözőfülke ötlete. Ezt hívták bathing machine-nek, azaz fürdőgépnek.

Fürdőgépek kora

A fürdőgépeket 1750 körül találták fel Nagy-Britanniában. Ezt követően terjedtek el az egész világban, népszerűségük csúcspontján a fürdőgépek Franciaország, Németország, az Egyesült Államok és Mexikó strandjain is megtalálhatók voltak, és az egyszerű strandolókon át egészen Viktória királynőig mindenki használta őket.

Képzeljünk el magunknak egy kicsike, de pár főnek bőven kényelmes méretű, fából készült fülkét, amit egy kerekes kocsira erősítettek. Mindkét végén található egy-egy ajtó, mindkét oldalán egy-egy kis ablak. A fülkében csak egy pad és egy bélelt kis hordó van. A fürdőzőnek annyi a teendője, hogy lépcsőkön fellépked a kabinba, bezárja maga után az ajtót, leveti ruháit a kis hordóba. Mindeközben kísérője a kocsi elé köt egy lovat, és bevontatja a tengerbe egészen addig, míg a vízfelszín épp az öltözőkabin ajtaja alatt van. Aztán a lovat a szerkezet másik végéhez vezeti és rögzíti. A fürdőző most már kiléphet a szemközti ajtón, és belecsobbanhat a vízbe. 

Miután megfürdött, az e célból áthelyezett lépcsőn újra felmászik a bódéba, kis zászlóval jelzi kísérőjének, hogy végzett, és nyugodtan felöltözik a kivontatás közben. Majd pont úgy távozik, ahogy érkezett.

A strand mint társas élmény

A tengeri fürdőzésre általában kora reggel került sor. A fürdőgépeket használni kívánók gyakran egy váróteremben gyülekeztek, ahol egyrészt kifizették a bérleti díjat, másrészt felírták magukat a listára. Míg a sorukra vártak, közben teázhattak, újságokat és magazinokat olvashattak, és beszélgethettek a többi fürdőzővel. A fürdőgépes strandok látogatása egyfajta társadalmi eseménynek számított. A beosztás szerint a családok mehettek egy kabinnal, de az egyedülállók is osztozhattak a kabinokon, feltéve, hogy azonos neműek.

Volt idő, mikor a strandolást orvosi utasításra kellett végrehajtani. Nem feltétlenül a szórakozás része volt. A viktoriánus korban a nők közül nagyon kevesen tudtak úszni, és a kezdeti fürdőruhák sem voltak alkalmasak semmiféle ilyen jellegű tevékenységre, úgyhogy a tapasztalatlan úszók számára létezett egy bizonyos „úszómester” szolgáltatás is. Jellemzően egy masszív asszony képében, aki volt, hogy nemcsak felügyelőként volt jelen, hanem szó szerint belökte a félszeg fürdőzőt a tengerbe, majd kihalászta, amikor végeztek. Minden bizonnyal kijózanító élmény lehetett, amit csak jóindulattal lehet strandolásnak nevezni. 

A fürdőgépek egészen az 1890-es évekig aktív használatban maradtak az angol strandokon, amikor is kezdték eltávolítani a kereküket, és egyszerűen a strandon parkolták le őket. Bár 1914-re a legtöbbjük eltűnt, sokan megmaradtak, mint a színes, álló fürdőkabinok, amelyek ma is világszerte díszítik a tengerpartokat.

Ha érdekesnek találtad ezt a vívmányt, talán a dobozágy is felkelti érdeklődésedet. Olvasd el, nem fogod megbánni!