A sikeres könyveket gyakran eléri a végzetük, és filmvászonra kerülnek: jobb esetben az alapmű írója örömmel veszi, hogy alkotása immár nem csak könyv formájában hozzáférhető, és elégedett a végeredménnyel. Előfordul azonban, hogy a szerző valamilyen okból ki nem állhatja a regényéből készült filmváltozatot – még olyan esetben is, mikor a film legalább annyira, vagy még sikeresebb lesz, mint a könyv.
#1 Száll a kakukk fészkére – Ken Kesey
Kesey, aki egyidőben elmeosztályon dolgozott betegfelvigyázóként, saját élményei alapján írta 1962-ben megjelent, nagy botrányt, de még nagyobb elismerést kiváltott regényét, mely a diktatúrák természetrajzát és az ember szabadságvágyának kérdését boncolgatja egy elmegyógyintézet falai között. A regényből Milos Forman rendezésében és Jack Nicholson főszereplésével készült 1975-ös filmdráma mind az öt nagy kategóriában (legjobb film, legjobb forgatókönyv, legjobb rendezés, legjobb férfi és női főszereplő) elhozta az Oscar-díjat, és máig a ’70-es évek meghatározó alkotásának számít. Az író azonban látni sem akarta.
A munka kezdetén Kesey örömmel állt Forman és a producerek rendelkezésére, de két hét után otthagyta a projektet, mert nem tetszett neki, ahogy a regényével bántak. Különösen az háborította fel, hogy míg a könyv elbeszélője a magát némának tettető, óriás termetű indián, Serteperte Főnök, a film a hangsúlyt áthelyezve teljesen szenvtelen, külső elbeszélést alkalmaz. Az írót annyira bántotta műve „meggyalázása”, hogy megnézni sem volt hajlandó a filmverziót, olyannyira, hogy állítólag egyszer, amikor a tévét kapcsolgatta és meglátta, hogy az egyik adón a Száll a kakukk fészkére megy, azonnal csatornát váltott. A 2001-ben elhunyt Kesey özvegye ugyanakkor azt állítja, férje később megbékélt a filmmel, és büszke volt rá, hogy elkészült.
#2 A végtelen történet – Michael Ende
A ’80-as, ’90-es években felnőtt nemzedékek meghatározó gyerekkori élménye az 1984-es A végtelen történet. Wolfgang Petersen látványos fantasy filmje az addigi legdrágább nyugatnémet produkció volt, a költségek azonban jócskán megtérültek a jegypénztáraknál – az igazi „bűnös élvezetnek” számító főcímdal eladási számait nem is említve. A film alapjául szolgáló regény írója, Michael Ende, az egyik legismertebb német ifjúsági szerző mégsem osztozott a lelkesedésben: dühösen viharzott ki a film zárt körű vetítéséről, majd a sajtóban nyíltan elhatárolta magát az alkotástól, azt állítva, a filmesek meggyalázták a művét, borzalmas giccsé, műanyag kommersz vacakká változtatták. Azt követelte, vágjanak ki bizonyos, szerinte a történet logikájának ellentmondó részeket, és amikor a készítők erre nem voltak hajlandók, perre ment ellenük. A pert elveszítette, de annyit elért, hogy a nevét levették a stáblistáról. Ende később – évek távolából – némileg megbékélt a filmadaptációval, a két harmatgyenge folytatást viszont már megnézni sem volt hajlandó.
#3 Forrest Gump – Winston Groom
A hat Oscart nyert Forrest Gump a ’90-es évek egyik legnagyobb filmsikere volt, de kevesen tudják, hogy a Tom Hanks játszotta korlátolt értelmű, de magát minden helyzetben feltaláló figura kalandjai eredetileg regényalakban jelentek meg. A könyv szerzője, Winston Groom több helyen is kifogásolta a filmadaptációt: szerinte a készítők fontos részeket hagytak ki a cselekményből (a regényben Forrest többek között űrhajósként, hollywoodi kaszkadőrként és pankrátorként is kipróbálta a szerencséjét), továbbá kigyomlálták a trágár nyelvezetet és a szexjelenetek többségét, családi mozivá tompítva a történetet. Az írót azonban leginkább az üzleti háttér-machinációk akasztották ki: szerződésében a producerek 3 százalékos részesedést ígértek számára a bevételekből, mégsem kapott egy centet sem – a stúdió „kreatív könyvelése” szerint ugyanis a film egyáltalán nem termelt profitot. Groom annyira dühös lett az átverés miatt, hogy a történet folytatását (Gump & Tsa.) nem volt hajlandó megfilmesítésre eladni. A regény legelső mondata kiválóan tükrözi az író Hollywooddal kapcsolatos érzéseit: „Soha ne engedd, hogy a történetedből filmet forgassanak!” – inti Forrest az olvasót.
#4 Mechanikus narancs – Anthony Burgess
A nyelvészként és műfordítóként is ismert Anthony Burgess leghíresebb regénye, a Gépnarancs riasztó antiutópia, melynek hőse egy fiatalkorú bűnöző, Alex, akit az állam kényszergyógykezelésre ítél, hogy kiöljék erőszakos hajlamait. A könyvet az öntörvényű zsarnok-zseni, Stanley Kubrick vitte mozivászonra 1971-ben, a magyar fordításban Mechanikus narancs címmel. A film rendkívül népszerű lett és máig klasszikusnak számít, a szerző mégis a pokolra kívánta. Burgess szerint Kubrick teljesen félreértette a regény mondanivalóját, Alex megváltástörténetéből cinikus végkicsengésű, az erőszakot mintegy felmagasztaló sztorit eszkábált, többek között kidobta a teljes utolsó fejezetet, amelyben a főhős felnőve magától megjavul. A rendező mentségére legyen szólva, hogy a forgatókönyv megírásakor valószínűleg az amerikai kiadásból dolgozott, amelyből szintén hiányzik a brit eredetiben szereplő lezárás.
Az írót az is dühítette, hogy Kubrick – szerinte – a fiatalok számára vonzó, amolyan David Bowie-szerű, művész-rocker típusú figuraként ábrázolja a főszereplőt, akinek szélsőséges, erőszakos tettei így szimpatikusnak tűnhetnek. Egy ízben úgy nyilatkozott, ha tudta volna, hogy ilyen káros film készül a regénye nyomán, soha nem írja meg. Egyébként Kubrickot is sokkolta, amikor a tudomására jutott, hogy egyesek utánozni próbálják a vásznon látható erőszakos cselekedeteket, ezért úgy döntött, kivonja a filmet a moziforgalmazásból, ami ezután évtizedekre elérhetetlenné is vált.
#5 A ragyogás – Stephen King
A modern amerikai horrorirodalom legjelesebb szerzőjének is meggyűlt a baja Stanley Kubrickkal. Stephen King nagyon lelkes volt, amikor megtudta, hogy egy ennyire nagy becsben tartott rendező kívánja filmre adaptálni legnépszerűbb bestsellerét, A ragyogást, lelkesedése azonban hamar lelohadt. Kubrick kidobta a King által írt forgatókönyv-változatot, anélkül, hogy egyáltalán beleolvasott volna, saját verziójában pedig rengeteg ponton megváltoztatta a cselekményt, és az író számára fontos részleteket (például a főhős alkoholizmusát) hagyott ki teljes egészében. Hiába kérte King a rendezőt, hogy a regénybeli helyszínt inspiráló coloradói szállodában forgassanak, Kubrick ragaszkodott hozzá, hogy London mellett, műteremben vegyék fel a filmet.
King a szereplőválasztásra is megorrolt: a regény főhőse, Jack Torrance átlag amerikai családapa, aki fokozatosan őrül meg a kísértetjárta Szépkilátás hotel falai mögé zárva, Kubrick viszont Jack Nicholsont castingolta a szerepre, akiről már a kezdetek kezdetén is lerí, hogy valami nincs rendben vele. Torrance felesége, Wendy a könyvben csinos, tettekész pompomlánytípus, a filmben viszont a törékeny alkatú, nagy szemű Shelley Duvall játszotta őt, akinek az író szerint „a filmtörténet legszexistább karakterét kellett hoznia, végig áldozatszerepre kárhoztatva”. King a kész filmet egy felcicomázott sportautóhoz hasonlította, amely „kívül szép, belül viszont teljesen üres, hiányzik belőle a valódi tartalom”. Majdnem két évtizeddel később az író kezdeményezésére háromrészes tévéfilm formájában újra feldolgozták a regényt, ezúttal szinte betűhíven az alapanyaghoz.
#6 Amerikai psycho – Bret Easton Ellis
A posztmodern irodalom egyik legjelentősebb művének tartott Amerikai psycho megjelenésekor sokaknál kiverte a biztosítékot: a regény főhőse, Patrick Bateman egy Wall Street-i bróker, aki szabadidejében sorozatgyilkosként szedi áldozatait, a szerző pedig nem finomkodik, részletesen leírja a fokozatosan egyre durvábbá váló válogatott kegyetlenségeket és erőszakos cselekedeteket. A botránykönyvből kilenc évvel megjelenése után, 2000-ben született film Christian Bale főszereplésével, melyért az író egyáltalán nem lelkesedett: Kesey-hez hasonlóan Ellis főként az elbeszélés jellegének megváltoztatását kifogásolta. A regény bomlott elméjű, egyes szám első személyű elbeszélőjének hitelessége felől az olvasónak végig kétségei vannak: nem tudni, Bateman tényleg rettegett sorozatgyilkos-e, vagy csupán képzeli az eseményeket, netán végig hazudik – a filmből hiányzik mindez a bizonytalanság.
„A film túlságosan konkrét médium, jellegét tekintve mindenre válaszokat követel” – nyilatkozott az író, aki egyébként nem haragudott a készítőkre, csak éppen teljesen feleslegesnek tartotta a mozis adaptációt. Ellis egyes kommentárjai mégsem voltak éppen kedvesek: például nem tetszett neki, hogy a filmet egy nő, Mary Harron rendezte, szerinte ugyanis „a film médiuma alapvetően megköveteli a férfitekintetet”.
#7 Mary Poppins – P. L. Travers
Minden idők talán leghíresebb író kontra filmesek csatája a Disney stúdió 1964-es klasszikus mesemusicaljéhez kapcsolódik: a Pamela Lyndon Travers ausztrál–brit írónő és Walt Disney közötti párviadalról 2013-ban még játékfilm is készült Banks úr megmentése címmel, Emma Thompson és Tom Hanks főszereplésével. Disney éveken keresztül próbálta meggyőzni Traverst, hogy adja el neki népszerű gyerekkönyve, a Mary Poppins (magyar fordításban A csudálatos Mary) megfilmesítési jogait. Az írónő végül, kizárólag szorult anyagi helyzete miatt, beadta a derekát, a munkálatokat pedig konzultánsként igyekezett felügyelni, nehogy jóvátehetetlen kár érje a könyvet. Disney a szerző legtöbb javaslatát élből elutasította, ami hosszú és viszontagságos harcot eredményezett.
Travers kifogásolta többek között, hogy dalbetétek és rajzfilmes részek kerültek a filmbe, a Julie Andrews által játszott címszereplőt pedig a regénybeli karakterhez képest túlságosan csinosnak, kellemesnek és sokkal kevésbé szigorúnak találta, de Disney nem engedett a cukormázból. Az írónő a bemutatón elsírta magát a végterméket látva, majd jogilag ellehetetlenítette, hogy bárki további filmadaptációt készíthessen a műveiből. A folytatásra 2018-ig kellett várni, amikor szintén a Disney gyártásában elkészült a Mary Poppins visszatér – 54 évvel az eredeti film és 22 évvel Travers halála után.
