Benne volt ebben a világban a robbanásszerűen növekedő város minden zabolátlansága, vaskossága és életigenlése. Miközben nappal a város nyelve mindinkább a magyar lett, az éjszaka sötétjében az orfeumok zsidó közönsége visszatért az ekkor zsargonnak nevezett jiddishez. A korszak legnagyobb sztárja a Royal Orfeumban is játszó Littmann Pepi, akinek élete egy róla szóló hollywoodi szuperprodukcióért kiált.
Ez a mélyen vallásos galíciai zsidó asszony Tarnopolban született egy ortodox család sokadik gyermekeként az 1870-es években. A házban, ahol felnőve takarítóként dolgozott, jiddis vándorzenészek léptek fel. Itt figyeltek fel különleges, mély énekhangjára – ezután indult el karrierje. Amikor Budapestre érkezett, a Magyar Hírlap szerint „Fejkendőben jött ide, hideg télvíz idején, és néhány év után hermelin-köpenyben távozott, ékszerekkel, drágakövekkel, gyöngyökkel, arannyal”.
És ebben nincs semmi túlzás: ebből a színes, féktelen világból is kitűnt Littmann Pepi.
Ignotus, a Nyugat alapítója is megdöbbent produkcióján, és ezt javasolta művelt olvasóinak: „...nézzen és hallgasson meg egy Littmann Pepi nevű, nem is túlságosan fiatal s éppen nem a legszebb lengyel zsidó lányt vagy asszonyt, aki kaftános és pajeszes zsidó legénynek öltözködve és zsargon-nyelven énekel mindenféle sikátori malacságot és gettó-érzelmességet, de oly szemtelen jókedvvel, oly patakzó biztossággal, olyan egy szempillantás alatt egybemarconizódó összeköttetésben az egy szavát alig értő közönséggel, s oly elektromosan megtöltve első kilépésével színpadot és nézőteret, hogy vakaródzva s kezefejébe törülve meg az orrát, föl is hüppögve, amit le nem törült, s nem is alt, hanem basszus hangon, nem is énekelve, hanem kiabálva, olyan erre született megtestesítője a fajtája népiességének, mint csakis Blaháné.”
Bizony, Littmann Pepi volt az első budapesti „drag king”, egy férfiimitátor, aki már akkor otthonosan ugrált a genderek között, amikor ezt a fogalmat még meg sem alkották. Egy személyben fért meg benne a színpadon nőkkel flörtölő dandy és a kizárólag kóser ételeket fogyasztó ortodox zsidó asszony, aki szombattartóként ezen az egy napon nem vállalt fellépéseket.
Ahol felbukkant, garantált volt a telt ház és a siker, sőt, az éjszaka félhomályát a színházi élet csillogásától elválasztó falak is leomlottak. Egy korabeli tudósítás szerint „Jászai Mari, hazánk világhíres tragikája végignézte egyik orfeum-esten Littmann Pepi előadását, amely a nagy művésznőt annyira elragadtatta, hogy amidőn Littmann Pepi leszállt a deszkákról, nyakába ugrott, és össze-vissza csókolta. Brettli-művésznőt még nem ért ilyen kitüntetés, hogy a klasszikus művészet istennője ilyen formában hajtsa meg előtte zászlaját. De hogy Littmann Pepi nem volt erre érdemtelen, azt rég megállapította erről a lengyel énekesnőről az egyetemes világsajtó, amely különleges válfajában őt csodásnak és utolérhetetlennek minősítette.” Itt, Budapesten készültek el első lemezei, sőt még némafilmet is forgattak róla, amelyet gramofonkísérettel játszottak a korabeli mozikban.
Amilyen hatalmas sikerrel robbant be Budapestre Littmann Pepi, olyan hirtelen távozott is.
Az első világháború utáni légkör sem a jiddis kupléknak, sem a férfiimitátoroknak nem kedvezett – a féktelen mulatságok helyét átvette a melankólia.
A cikk forrása:
A történet a nemrég megjelent Hosszúlépés Budapesten c. könyvből származik, amely számos hasonló érdekes és izgalmas történetet tár fel. Koniorczyk Borbála és Merker Dávid, a könyv szerzői mindketten urbanisták és szociológusok, és ahogy ők fogalmaznak, a város a „vérükben van”. A Hosszúlépés Budapesten oldalairól visszaköszön közös éveik tapasztalata és tudása, valamint rajongásuk közös tárgya: Budapest színes-szagos élete.
