Fél év pokol az ausztrál őserdőben: ezen a forgatáson minden összejött, aminek nem kellett volna

Amikor a színészek sorban menekülnek a forgatásról, a rendezőt négy nap után menesztik, Marlon Brando delfinnek képzeli magát, Val Kilmer lángra gyújtja az egyik kameraasszisztens barkóját, a stáb pedig részeg-betépett tivornyákkal próbálja túlélni a megpróbáltatásokat, tudhatod, hogy nem éppen a legjobb forgatáson veszel részt. Mindez, sőt még cifrább dolgok is megtörténtek az 1996-ban bemutatott, méltán Arany Málna díjas Dr. Moreau szigete című sci-fi thriller készítésekor.

Szörnyetegek szigetén

H. G. Wells 1896-ban megjelent regénye, a Dr. Moreau szigete egy őrült tudósról szól, aki az angol társadalom megvetése elől egy Isten háta mögötti szigetre menekül, hogy ott a világtól elzártan folytathassa bizarr kísérleteit. Emberek és állatok keresztezéséből hoz létre különös szörnyszülötteket, teremtményei azonban egy idő után fellázadnak szülőatyjuk ellen, és megdöntve a doktor hatalmát, saját társadalmat próbálnak létrehozni a szigeten – sikertelenül. A történet, melyet többször adaptáltak már filmre (a leghíresebb a Lugosi Béla szereplésével készült Elveszett lelkek szigete) gyerekkorától kezdve lenyűgözte Richard Stanley dél-afrikai születésű brit rendezőt.

Stanley, aki a ’90-es évek elején két alacsony költségvetésű, egyedi stílusú horrorfilmjével – Hardware, Pörördög – tett szert ismertségre a műfaj rajongóinak körében, felkeltette a korszak meghatározó stúdiója, a New Line Cinema érdeklődését. A leginkább metálzenészre hajazó megjelenésű, kalapot és hosszú, fekete bőrkabátot viselő, okkultizmushívő rendező ugyan nem tűnt éppen Hollywood-kompatibilisnek, de a stúdió ígéretes tehetséget látott benne és beleegyezett, hogy finanszírozza régi tervét, Wells regényének modernizált feldolgozását. Stanley eredetileg Jürgen Prochnow-t képzelte el a címszerepben, a projekt azonban felkeltette egy igazi legenda, Marlon Brando érdeklődését.

A hetvenéves Brando ekkor már jócskán túl volt a fénykorán, bevallottan csakis a tetemes gázsi miatt vállalt filmszerepeket, melyekből zűrös magánügyei (például gyilkossággal vádolt fia pere) költségeit igyekezett megteremteni, a forgatásokon pedig teljesen kezelhetetlennek bizonyult, Stanley és a producerek mégis örültek a részvételének. Brando húzónév volt, aki más sztárokat is bevonzott a projektbe: Bruce Willis vállalta a szigetre vetődő hajótörött főhős, James Woods pedig a doktor drogfüggőségbe menekülő asszisztensének szerepét – és így a korábban közepesen olcsóra, 8–10 millió dollárosra saccolt projekt költségvetése hamar ennek sokszorosára ugrott. Az ember-állat szereplők megjelenítéséhez szükséges különleges maszkok és jelmezek elkészítését a legelismertebb speciális effektusokkal foglalkozó hollywoodi cég, Stan Winston műhelye vállalta. A vadregényes sziget forgatási helyszínét a rendező Ausztráliában, a Nagy Korallzátony vidékén, a Cairns városhoz közeli esőerdőben találta meg.

Tomboló sztáregó és tomboló vihar

Az első csapást Willis távozása jelentette: a színész éppen válófélben volt feleségétől, Demi Moore-tól, ezért egy ideig nem hagyhatta el az Egyesült Államokat. A helyére egy másik húzónév kellett, így került képbe az abban az időben (a Mindörökké Batmannek köszönhetően) sztársága csúcsán járó Val Kilmer, aki kezelhetetlen primadonna hírében állt, a neve viszont jól csengett a mozipénztáraknál. Kilmer azonnal közölte, hogy nem hajlandó a tőle kért időt szánni a filmre, és csak akkor vesz részt benne, ha forgatási napjainak számát 40 százalékkal lecsökkentik. A készítők cseréhez folyamodtak: Kilmernek adták az asszisztens szerepét, James Woods ugrott a projektből, a hajótörött főhős szerepére pedig a Miért éppen Alaszka? sorozatból ismert Rob Morrow-t szerződtették.

A stáb elutazott Ausztráliába és nekilátott az előkészületeknek – de ekkor érkezett a tragikus hír Brando lánya, Cheyenne öngyilkosságáról. Így a főszereplő bizonytalan ideig nem tudott elutazni a forgatásra, nélküle kellett nekilátni a munkának. A készítők úgy döntöttek, amíg Brando nem ad hírt magáról, felveszik a címszereplőt nélkülöző jeleneteket, Kilmerrel a középpontban – csakhogy ez problémásabbnak bizonyult, mint gondolták. Kilmer a helyszínen, a tévéből értesült róla, hogy felesége, Joanne Whalley színésznő válni készül tőle, és a hírre teljesen bekattant és még a szokottnál is borzalmasabban kezdett viselkedni. Rendszeresen elkésett a forgatásról, vagy meg sem jelent, magasról tett a rendezői instrukciókra, közölte, hogy nem hajlandó felmondani a szöveget, inkább maga improvizál – teljesen használhatatlan – dialógusokat, a stábbal és színésztársaival a lehető legellenségesebb módon viselkedett, azaz gyakorlatilag ellehetetlenítette a normális munkát.

Ha mindez még nem lett volna elég, az időjárás-előrejelzést meghazudtolva hurrikán árasztotta el a helyszínt, és elpusztította a díszletek többségét. A főhős szerepét játszó Rob Morrow egy hajó rádióján keresztül kétségbeesetten, sírva könyörgött az ügynökének, hogy szabadítsa ki ebből a káoszból (könyörgése meghallgatásra talált, távozása után az angol David Thewlis vette át a szerepét). A rendező, aki képtelen volt úrrá lenni a teljes káoszba fulladó helyzeten, nem volt hajlandó kommunikálni a stúdióval, amit a producerek úgy értelmeztek, hogy ő a felelős a kialakult helyzetért. (Pikáns adalék, hogy Stanley még az előkészületek alatt felkeresett egy Londonban élő ismert boszorkánymestert, aki különböző kötésekkel „biztosította” a produkciót, azonban épp a forgatás megkezdése előtt váratlanul elhunyt.)

Kirúgott rendező és menekülő színésznő

A New Line-tól fax érkezett a helyszínre, amelyben közölték, hogy kirúgják a rendezőt és bizonytalan időre felfüggesztik a munkát. Stanley – akit négy év munkáját követően négy nap után menesztettek – teljes idegösszeomlást kapott, dühében az összes, a filmmel kapcsolatos vázlatát, feljegyzését elpusztította, azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a díszleteket (ezért megduplázták a biztonsági őrséget a helyszínen), majd nyom nélkül eltűnt. Az a pletyka is elterjedt, hogy Stanley felbujtotta a környéken élő őslakos törzseket, szórják meg átkokkal a produkciót. A rendezővel baráti viszonyt ápoló női főszereplő, Fairuza Balk a kirúgás hírére megszökött a helyszínről, beült az egyik bérelt limuzinba, és a sofőrnek azt az utasítást adta, hajtson egyenesen Sydney-be. Azt persze nem tudta, hogy Sydney a szigetország másik felén van, így 2000 kilométert kellett autóznia, mire odaért. Végül a Sydney repülőtéren kapták el a renitens színésznőt, akit komoly fenyegetésekkel vettek rá, hogy térjen vissza a forgatásra.

A producerek a rutinos mesterembernek számító John Frankenheimert szerződtették Stanley helyére, aki azzal a feltétellel vállalta el a filmet, hogy a stúdió finanszírozza három saját projektjét. A hollywoodi öreg róka teljesen más stílust és munkamorált képviselt, mint kirúgott elődje, és emiatt többször összetűzésbe került a színészekkel és a stábbal. Frankenheimer – akinek egy hete volt megismerkedni a projekttel – nem találta elég jónak a forgatókönyvet, ezért saját írót szerződtetett, hogy átdolgozza azt. Naponta érkeztek faxon az újabb oldalak, a stáb gyakran előző nap vagy aznap tudta csak meg, mit is kell leforgatniuk. A totális káosz végül oda vezetett, hogy az eredetileg tervezett hat hét helyett hat hónapig tartott a munka az őserdőben.

Sose eressz össze két narcisztikus egoistát

Idővel Brando is felbukkant, és a stáb ekkor szembesült vele, mit jelent Hollywood két legegoistább, legkezelhetetlenebb színészét összeengedni egymással: Kilmer és az idős színészlegenda az első perctől fogva gyűlölték egymást, rivalizálásuk odáig vezetett, hogy egy alkalommal egyikük sem volt hajlandó elhagyni a lakókocsiját addig, amíg a másik nem tette meg. Fél napon keresztül könyörögtek a két sztárnak, hogy legyenek szívesek megjelenni a díszletben, miközben a mutánsokat játszó színészek és statiszták többórás munkával felapplikált maszkjukban és jelmezükben várakoztak a hőségben. Végül sem Brando, sem Kilmer nem adta be a derekát, így az aznapi munka elmaradt.

Egy másik anekdota szerint Brando káposztát kért ebédre azokon a napokon, amikor a Kilmerrel közös jeleneteit forgatták, ugyanis tudta, hogy attól egész nap szellenteni fog, a bűz pedig a kibírhatatlanságig idegesíteni fogja kollégáját. Kilmer továbbra is igazi tapló módjára viselkedett, egy alkalommal például nehezményezte a kameránál álló asszisztens hosszú barkóját, ezért – jelenet közben – a cigarettájával meggyújtotta szerencsétlen stábtag oldalszőrzetét. Frankenheimer a színész utolsó forgatási napján így búcsúzott Kilmertől: „Vigyétek ezt a rohadékot a szemem elől!”.

Brando teljes érdektelenséget és cinizmust mutatott a forgatáson: szokása szerint nem volt hajlandó megtanulni a szöveget, ezért rádión keresztül, a fülébe rejtett apró fülhallgatóba olvasták fel neki a dialógokat. A frekvenciába néha belezavart a környékbeli rendőrségi rádióadás, Brando így – nem zavartatva magát – néha olyan dolgokat mondott a kamerának, mint „rablás történt az áruházban, küldjetek erősítést”. Az erősen túlsúlyos színész megszenvedte a hőséget, folyamatosan izzadt, ezért az egyik jelenetben egy jéggel teli vödröt rakott a fejére és nem is volt hajlandó levenni. Magyarázatként azzal az ötlettel állt elő, hogy a film végén derüljön ki, hogy dr. Moreau delfinné alakította át magát és a jeges vödörrel gondoskodik a vízellátásáról.

Statisztaként tért vissza titokban a rendező

A színészlegenda különös, már-már rajongásig fajuló érdeklődést mutatott egyik szereplőtársa, a világ akkori legkisebb embere, Nelson de la Rosa iránt. A mindössze 71 centi magas, dominikai születésű férfi eredetileg csak háttérszereplő lett volna, Brando viszont azt követelte, tegyék meg a doktor személyes segédjévé, állandó társává. Az övével megegyező ruhákat adtak rá, mintegy árnyékként, saját miniatűr másaként követte mindenhová Moreau-t, több pluszjelenetet is írtak számára más karakterek rovására. Később ez a figura ihlette az Austin Powers-filmek Kicsi Énjét, de a South Park őrült génsebésze, dr. Mefityisztó és kis növésű, néma segédje is Moreau és apró inasának paródiái. De la Rosa egyébként tolmácsán keresztül gyakran küldött félreérthetetlen üzeneteket női kollégáinak, egyik színésztársát pedig – ismeretlen okból – egyszer jól herén ütötte.

A színészek és a stáb úgy próbálták átvészelni a megpróbáltatásokat, hogy naphosszat ittak, füveztek és más drogokat fogyasztottak a hotelben, illetve hancúroztak egymással gátlások nélkül. A statiszták közé bevették az őserdőben élő hippiket is, akik gyakran cirkuszi hangulatot varázsoltak tűznyelőkkel, gólyalábakkal és persze még több itallal és kábítószerrel. A kirúgott Stanley egy közeli farmon húzta meg magát, hogy rendbe jöjjön mentálisan, és néhány hónappal később összeakadt a film néhány statisztájával, akik meghívták, tartson velük a forgatásra. A rendező – pár beavatott stábtag segítségével – bekerült a háttérszereplők közé, és kutyamaszkot viselve (amit sohasem vett le, nehogy felismerjék) nézhette végig mindazt a borzalmat, ami egykori álomprojektjével történt. Stanley csak a forgatás végét megünneplő partin fedte fel valódi személyazonosságát – Kilmer ekkor állítólag bocsánatot kért tőle, amiért tönkretette a filmet.

Málnát hozott Brandónak

Hat hónapnyi kínszenvedés után a forgatás végre befejeződött, ezután a vágó és a rendező herkulesi feladata volt, hogy a felvett kaotikus anyagból nézhető, épkézláb filmet eszkábáljanak össze. A 96 perces alkotást 1996 augusztusában mutatták be a mozik. A kritikusok ízekre szedték (Roger Ebert Brando legrosszabb munkájának nevezte a filmet), és a közönség sem volt kegyesebb hozzá. 40 milliós büdzséje ellenében a Dr. Moreau szigete mindössze 49 millió dollárt hozott a konyhára világszerte, a reklámköltségekkel is számolva ez súlyos anyagi veszteséget jelentett a New Line Cinema számára. A filmet hat Arany Málna díjra jelölték, de végül csak egy kategóriában – Brando mint legrosszabb férfi mellékszereplő – vihette haza az „elismerést”. Idővel a Dr. Moreau az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriában vált kultuszfilmmé, készítésének viharos körülményeiről pedig 2014-ben Elveszett lélek címmel készült dokumentumfilm. A legnagyobb veszteség kétségkívül az, hogy semmi sem lett abból az egyedi hangulatú, sötét vízióból, melyet Richard Stanley eredetileg a vászonra szeretett volna álmodni.