cirkusz élet

„Aki megszokta, hogy a forgács a talpára ragad, nem tudja onnan levakarni” – vallja ifjabb Richter József, a Magyar Nemzeti Cirkusz vezetője, aki tehetsége révén lehetett volna egy sikeres teniszcsillag is, de hazánk legfiatalabb cirkuszigazgatója inkább a családi tradíció folytatása mellett döntött. Hogy miért? A cirkuszi kulisszatitkok mellett erről is mesélt nekünk.

Milyen gyermekkorod volt? Mennyiben volt más, mint azoknak, akik nem egy cirkuszdinasztia tagjaként nőnek fel?

Nem szokványos gyerekkorom volt. Nekem a cirkusz gyerekként egy hatalmas játszótérnek tűnt, ami folyamatosan mozgásban volt, mindig új embereket és új nyelveket ismertem meg, mert minden évben új csapat jött hozzánk új országokból, de volt, hogy mi mentünk újabb és újabb városokba. Ez egy nagyon mozgalmas életforma, éppen ezért az iskolás évek is a hagyományostól eltérően telnek. Én világéletemben magántanuló voltam, ami azt jelenti, hogy nem jártam iskolába, hanem volt egy magántanárom, aki felkészített az osztályozó vizsgákra. Sokszor akkor tanultam, amikor másoknak nyári szünete volt, mert amikor ők tanultak, akkor én a cirkusszal tevékenykedtem. Általában volt két nyári hónapom, amit végigtanultam, és augusztus végén vizsgáztam. A téli időszakban, amikor a cirkusz szüneten volt, bejártam az iskolába, mint a többiek, és nagyon furcsa volt, hogy nem is ismertük egymást az osztálytársaimmal – mondja ifjabb Richter József, aki immár hetedik generációként viszi tovább a cirkuszi hagyományokat a családjában.

Sosem vágytál arra, hogy nyugodtabb körülmények között teljen a gyerekkorod?

Volt egy lázadó tinédzser korszakom, amikor teniszezőnek készültem, és úgy gondoltam, hogy felhagyok a cirkuszos szakmával. Ekkor elkezdtem versenyszerűen teniszezni, és egyáltalán nem turnéztam a csapattal.

Szép sikereket értem el a sportban, de egyre inkább éreztem a cirkusz hiányát.

Igaz a mondás, miszerint aki megszokta, hogy a forgács a talpára ragad, nem tudja onnan levakarni. Közhelynek hangzik, de ez az igazság, mert a cirkusz nagyon változatos életet kínál, nincs két egyforma nap. Ebből egy monoton életre váltani nagyon nehéz.

Egy ideig ez valóban lehet izgalmas, de eljön az ember életében az az idő, amikor nyugalomra, otthonra vágyik. A cirkuszosoknak mikor érkezik el ez?

Aki ebben él, annak természetes, hogy nem minden este a családi otthonba megy haza. Vannak olyan artisták, akiknek nincs is házuk, hanem egy lakókocsiban élnek, és azt tartják otthonuknak. Bár én Budapesten lakom, ott van egy házam, de ugyanolyan jól érzem magam a cirkusznál is, még akkor is, ha egy lakókocsi nem olyan kényelmes, mint egy családi ház. Ezt is meg lehet szokni, akinek pedig nem megy, az felhagy vele. Szakmától függetlenül bele tud fáradni az ember bármibe, ha azt folyamatosan csinálja, de én még ezt nem érzem. Harmincegy éves vagyok, családot még nem alapítottam.

Apropó, család. Cirkuszi berkekben hogyan zajlik a párválasztás? Mennyire jellemző, hogy valaki civil foglalkozású embert választ élete párjának?

A mi esetünkben is igaz, hogy onnan választunk párt, ahol a legtöbb időt töltjük el. A többség inkább cirkuszossal köti össze az életét, de van erre más példa is. Életem első szerelme civil, vagy ahogyan cirkuszi berkekben nevezik a külsősöket „privát” barátnő volt, akivel öt évig alkottunk egy párt.

Emlékszel, hogy mikor álltál először porondra, és milyen produkcióval mutatkoztál be a közönségnek?

Öt-hat éves lehettem, amikor a bátyám lovas akrobataszámában részt vettem. Emlékszem, ez egy hatalmas és maghatározó élmény volt számomra, pedig így visszagondolva semmi nagy dolgot nem csináltam. Bementem a porodra, felvettem a biztonsági övet, és felálltam a ló hátára úgy, hogy mindeközben a bátyám vállába kapaszkodtam. 

Adódik a kérdés, hogy kiben bízol a legjobban. Hiszen nem egy egyszemélyes műfaj, amit te űzöl, sokszor egymásra vagytok utalva a porondon.

A legjobban magamban bízom. Ettől függetlenül elengedhetetlen, hogy egy jó csapat álljon mögöttünk. Ennek súlyát az évek során egyre jobban megtapasztalom. Éppen ezért olyan emberekkel veszem magam körül, akikre támaszkodhatom, és segíteni tudnak a porondon vagy akár a háttérmunkákban is.

Az egymásrautaltság már csak azért is fontos, mert sokszor hajmeresztő mutatványokat produkáltok, és a közönség már csak a tökéletes végeredményt látja. Ám az odáig vezető út nem zökkenőmentes. Óhatatlan, hogy ne csússzon be egy-egy baleset, amivel akár a testi épségeteket is kockáztatjátok. Hogyan lehet erre felkészülni?

A cirkusz valóban egy veszélyes szakma, de akik köztünk vannak, tudják, hogy mire vállalkoznak, és azt is, hogy ez a munka mivel járhat. Azonban vannak úgynevezett szakzsánerek, például a kötél-egyensúlyozók, a lovas akrobaták vagy a légtornászok, ők mindannyian felelősségteljesen végzik a munkájukat. Kétféleképpen lehet artista valaki. Vagy úgy, hogy beleszületik, és folytatja a családi tradíciót, mint például én is.

Lovas akrobataként dolgozom, mint a szüleim vagy a nagyszüleim, akiktől elsajátítottam a hivatásom.

Illetve bárki jelentkezhet az artistaiskolába, ahol megtanítják mindenre. Bármelyikről legyen szó, mindenképpen fontos, hogy az illető felkészüljön arra, hogyan kell gyakorolni az adott produkciót, vagyis, hogyan kell bebiztosítania magát. 

Neked volt már olyan baleseted, ami miatt hetekre kiestél a munkából?

Igen, nagyjából tíz évvel ezelőtt volt egy nyílt alkartörésem, ami egy telt házas előadáson történt Balatonlellén, amikor leestem a ló hátáról a porond szélére. Azt mondják, aki leesik a lóról, annak minél gyorsabban vissza kell másznia vagy állnia a lóra. Velem is így történt, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam a munkámat.

A gyermekedet is jó szívvel tudnád támogatni abban, hogy artista legyen, ha esetleg az szeretne lenni?

Gyerekként nekem is megvolt a választási lehetőségem, senki nem kényszerített erre a szakmára. Majd ha nekem is lesz gyermekem, megadom neki is a lehetőséget, hogy eldönthesse, viszi tovább a családi tradíciót, vagy sem. 

Aki beleszületik ebbe a világba, jobb esélyekkel indul, mint az, aki az artistaiskolában tanulja meg a szakmát?

A különbség mindenképpen megmutatkozik, mert az utóbbi esetben, bár a szakmát megtanulja, de az artistaképzőben nem készítik fel a tanulókat arra az életformára, ami egy utazó cirkusz velejárója. Hóban, esőben, sárban, nagy melegben és nagy hidegben is mennie kell az előadásnak. Sok lemondással jár ez a szakma, aminek megvannak a szépségei és az előnyei is.

A te életedben van olyan, amit sajnálsz, hogy le kellett mondanod róla a cirkusz miatt?

Nincs. Sokkal inkább azt sajnálom, hogy sokszor olyan körülmények között kell dolgoznunk, ami nem méltó az artistaszakmához, mégis meg kell csinálnunk az előadást. A közönség csak a kétórás fényt és csillogást látja, ami a porondon zajlik, de hogy e mögött mi van, azt nem. Például, hogy a színfalak mögött hatalmas sár van, ezért be sem tudunk melegíteni, vagy hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy egy előadás összeálljon, vagy a cirkuszt elmozdítsuk A-ból B-be.

Mit szeretsz a legjobban a szakmádban?

A közönség visszajelzése a legnagyobb siker. Amikor a produkció végén négyezer-ötszáz ember Monte-Carlóban állva tapsolt és ünnepelt minket, olyan érzést, olyan löketet adott, amitől azonnal elfelejtettem minden rosszat.