Időről időre felkorbácsolja a közösségi médiában az indulatokat egy-egy agyament „kihívás”: gondoljunk csak a néhány évvel ezelőtti jegesvödör-akcióra, amely szándéka szerint az ALS-megbetegedésekre akarta felhívni a figyelmet, bár elég hamar öncélúvá vált. Az emberiségnek azonban nem volt szüksége internetre ahhoz, hogy egyesek furcsa ötleteit afféle bátorságpróbaként mások is követni kezdjék – bár kétségtelen, hogy az online térben gyorsabban terjednek ezek is. Lássunk néhányat a 20. század szerencsére mára már homályba vesző őrületei közül!
Bizarr vonatbalesetek
1896. szeptember 15-én a texasi Waco városkájában 40 000 kíváncsiskodó várta, hogy két mozdony összeütközzön, ám a „látványosság” balul sült el: a kazánok felrobbantak, két ember meghalt, és rengetegen megsebesültek. A katasztrófaturizmus már több mint száz évvel ezelőtt is népszerű volt, és a szerencsétlenségek sem vették el a közönség kedvét a hasonló látványosságoktól. Kifejezetten erre szakosodott showmanek járták Amerikát:
egy 500–1500 méteres szakaszon lefektettek egy sínpárt, jó pénzért felbéreltek két vállalkozó kedvű mozdonyvezetőt, akik kellő sebességre gyorsították a mozdonyokat, majd leugrottak róluk.
A szervezők belépődíjat szedtek a kíváncsiskodóktól, akik az attrakció végeztével megrohamozhatták a roncsokat is, hogy egy-egy emléktárgyhoz jussanak.
A dolog népszerűségét jelzi, hogy még ideiglenes városokat is építettek a hasonló események kedvéért, amelyeken több tízezer ember vett részt, évtizedeken keresztül. A kétes értékű látványosságok legismertebb szervezője Joe Connolly volt, aki 1896 és 1932 között csaknem 150 mozdonyt semmisített meg. Jellemző módon a különös látványosságnak nem morális okok vetettek véget, hanem az, hogy a gazdasági világválság idején pazarlásnak minősítették a mozdonyok tönkretételét.
Aranyhalnyelési verseny
Az egyik legbizarrabb „divat” kétségkívül az aranyhalnyelés volt, ami 1939-ben vált az Egyesült Államokban népszerűvé. A Harvard egyik hallgatója, bizonyos Lothrop Withington Jr. 10 dollárba fogadott, hogy márpedig vetélytársával ellentétben, ő le mer nyelni egy élő aranyhalat. Lenyelte, nem történt vele semmi. Csakhamar azonban egyre többek kezdték utánozni, bár nem egészen világos, milyen okból:
vajon a bátorságukat akarták bizonyítani, vagy a női hallgatókat lenyűgözni, esetleg az ómega-3 zsírsav beviteléről próbáltak gondoskodni ilyen módon…?
Az őrület oly mértékben elharapózott, hogy versenyt rendeztek, ki tudja lenyelni a legtöbb aranyhalat: a cím győztese 89 halat küldött minden bizonnyal erősen forgó gyomrába. Az iskolák idővel betiltották a hasonló megmérettetéseket, sőt az Egyesült Államok Közegészségügyi Intézete közleményt adott ki az élő halak lenyelése által szerezhető galandféreg- és egyéb fertőzésekről, hogy elvegye a jelentkezők kedvét. Aztán az aranyhalnyelési őrület amilyen gyorsan jött, el is múlt: három hónap alatt lecsengett.
Zászlórúdon ülés
Valami lehetett a levegőben az 1920-as és 30-as évek Amerikájában (alkohol egészen biztosan nem, hiszen erre az időszakra estek a szesztilalom évei is), mert egyéb őrületek is teret kaptak. 1924-ben Alvin Kelly hollywoodi kaszkadőr gondolt egyet, felmászott egy zászlórúd tetejére, és 13 órán keresztül tartózkodott ott. Ötlete valamiért többeknek is megtetszett, és a nyomdokaiba léptek: hamarosan Amerika fiatalsága zászlórudakon igyekezett bebizonyítani, milyen jól fejlett az egyensúlyérzékük. A vetélytársak produkcióit látva, Kelly 1929-ben szükségét érezte, hogy visszavegye a rekorder címét, így 49 napot töltött a zászlórúd tetején. Pestiesen szólva, nem semmi – mint ahogy a zászlórúdon ücsörgés mai világrekordja, a 439 nap, 11 óra és 6 perc is elismerésre méltó teljesítmény.
Tánc a végkimerülésig
Egy-egy átmulatott éjszakát bizony másnap is a lábunkban érzünk – a 20-as, 30-as évek Amerikájában azonban napokig, sőt hetekig tartottak a maratoni táncversenyek. A szervezők busás fődíjat ígértek a leghosszabb ideig táncoló párnak, a nézők pedig nem sajnálták a pénzt a belépőjegyekre. A versenyzőknek olykor meghatározott stílusban kellett táncolni, máskor mindegy volt, csak mozogjanak, megállás nélkül. Ahogyan sejthető, sokan elájultak a maratoni versenyeken, egy versenyző pedig az életével fizetett: 87 órányi tánc után esett össze.
Tele a telefonfülke
Az ötvenes években sem kellett messzire menni a népszerű, ám túl sok értelemmel nem bíró időtöltésekért. A kihívás valószínűleg nem a klausztrofóbiások körében számított a legnépszerűbbnek: egy-egy kiválasztott telefonfülkébe kellett minél több embernek bezsúfolódni. A leginkább brit és amerikai kamaszok között hódító „versenynek” többféle változata létezett; egyes egyetemi campusokon csak akkor nyerhettek, ha mindenki teljesen bent volt a fülkében, máshol megengedték, hogy a végtagok kilógjanak. Angliában az a csapat nyerhette el a győzelmet, amelyik képes volt a végén sikeres telefonhívást kezdeményezni. A versenyzők elszántságához egyik esetben sem férhetett kétség: sokan böjtöltek, hogy minél vékonyabbak legyenek a kihívás idejére, mások a rongálástól sem riadtak vissza: feldöntötték a fülkéket, hogy minél többen férjenek bele: állítólag 25-40 fő belepréselődése már szép eredménynek számított.
Ha érdekelnek még a hasonlóan bizarr történelmi érdekességek, a lenti cikkünk is tetszeni fog!
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
