biológiai fegyver

Az Aral-tó kiszáradásának körülményeiről (és a pislákoló reménysugárról, miszerint a folyamat visszafordítható) ebben a cikkünkben már írtunk. A környéken azonban nem csak az ökológiai katasztrófának bizonyuló csatornázás okozott károkat: egy másik szovjet ötlet eredményeképpen ma is Vozrozsgyenyija az egyik leghalálosabb hely a Földön.

Halászfaluból hajóroncstemető

Vozrozsgyenyiját, az egykor nyüzsgő halászfalut a világ negyedik legnagyobb tavának számító, halakban bővelkedő Aral-tó türkizkék lagúnái szegélyezték. Az ötvenes-hatvanas években a tenger nagy része azonban eltűnt, és mára csupán egy rákkeltő növényvédő szerekkel teli, sós homokréteg maradt az ősi oázis helyén. Ezen a helyen a talaj hőmérséklete sokszor a 60 fokot is eléri, az élet egyetlen jeleként kiszáradt fák és elhullott tevék csontvázai meredeznek a megfeneklett hajók mellett.

Rágcsálópestis, lépfene, himlő

A sztálini Szovjetunióban először a harmincas években fogant meg az ötlet, hogy biológiai fegyvereket állítsanak elő. 1936 nyarán a Biotechnikai Intézet száz munkatársa érkezett Vozrozsgyenyijára. Főként a tularémia nevű, rágcsálókat érintő, ám esetenként emberre is átterjedő nyúlpestisvírussal kísérleteztek, majd 1948-tól kiterjesztették a kutatásokat a lépfene, a himlő és a brucellózis kórokozóira.

Lépfene a kádban

Sztálin halála után sem álltak le a kísérletek. 1954-ben a telepet kibővítették, és Aralszk-7 névre keresztelték. A sziget ideális helynek bizonyult: csak a 19. században fedezték fel, és kellően eldugott volt ahhoz, hogy titokban tartsák a nyugati hírszerzés előtt. A kutatók és technikusok számára létrehoztak egy szigorúan titkos, a térképeken nem szereplő várost, Kantubek néven.

Kantubekben iskola, boltok, stadion, művelődési ház, diszkó, mozi, sőt repülőtér szolgálta az 1500 lakos kényelmét.

A kísérletek a hatvanas években is gőzerővel folytak tovább. Az amerikaiak ugyan ekkor már tudomást szereztek a tevékenységről, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Pedig ekkor a szovjetek már pestis-, tífusz- és bármilyen oltásnak vagy antibiotikumnak ellenálló lépfenebacilusokat teszteltek. Főként ez utóbbit: a szovjetek az emberiség történetének legnagyobb lépfenekészletét uralták, meglehetősen kezdetleges körülmények között: az anthraxtörzseket hatalmas erjesztőkádakban nevelték, mintha csak sört főznének.

A biológiai fegyver visszalőtt

Az 1970-es években egyre furcsább incidensek történtek: 1971-ben egy fiatal tudósnő betegedett meg himlőben a Lev Berg nevű kutatóhajón. Ma már tudjuk, hogy Aralszkban nem sokkal korábban himlőfelhőt juttattak a levegőbe, amibe a hajó véletlenül éppen belefutott.

A nő ugyan be volt oltva, de miután hazament a szülővárosába, kilenc embert fertőzött meg, akik közül három – egy nő és két gyermek – meghalt.

(Egyes források szerint az egyik gyerek a kutatónő öccse volt.) Pjotr Burgaszov, a szovjet hadsereg főorvosa akadályozta meg a járvány széles körű elterjedését azáltal, hogy megtiltotta, hogy a Moszkvából a kazah fővárosba, Alma-Atába közlekedő vonatok megálljanak Aralszkban. A környéken lakók közül 50 000-et beoltottak, százakat izoláltak ideiglenes létesítményekben vagy házi karanténban. A városon belüli és onnan kifelé irányuló forgalmat leállították, 5000 négyzetméternyi lakóterületet és 18 tonna háztartási cikket gyújtottak fel.

A következő évben két eltűnt halász holttestét találtak meg az Aral-tó vizén sodródva, egy csónakban. Ők valószínűleg a pestis áldozatai lettek. Nem sokkal később a helyiek halászhálója megtelt haltetemekkel, 1988-ban pedig néhány óra alatt elhullott 50 000 tatárantilop, vélhetően egy szabadtéri tesztet követően.

A program vége

Az 1990-es években a szovjet biofegyver-kísérletek híre Nyugatra is eljutott, nem utolsósorban az Egyesült Államokba disszidált, magas rangú biofegyver-szakértők és tudományos vezetők jóvoltából. Tőlük szereztek tudomást az amerikaiak a szverdlovszki (ma: Jekatyerinburg) drámáról is, amelynek során egy technikus hibájából anthraxvírus került a város levegőjébe, 66 ember halálát okozva. A szovjet hatóságok immár nem tehettek úgy, mintha fogalmuk se lenne, miről van szó, és lépések történtek a biofegyverprogram leállítására.

Elhagyatott szellemváros

Kantubek, a titkos város a kilencvenes évek elején elnéptelenedett: lakói egyik pillanatról a másikra távoztak. A Szovjetunió védelmi minisztériuma 1991 novemberében úgy határozott, leállítják a kísérleteket, és 1992 áprilisának végére az összes dolgozót, családtagjaikkal együtt, evakuálták. A biológiai anyagokat tartalmazó tartályok közül sokat nem tároltak vagy semmisítettek meg megfelelően, ezek közel egy évtizedig maradtak őrizetlenül, pedig a lépfene-baktérium spórái a szélsőséges időjárási viszonyokkal szemben ellenállóak, és akár évtizedekig is fertőzőképesek maradnak. A 2000-es évek elején amerikai közreműködéssel kezdték helyrehozni a károkat és fertőtleníteni a lépfenetemetőket. Kantubek ma csendes, elhagyatott szellemváros. Szó szerint: egyetlen madár vagy rovar sem él meg ott.