Egyesek varázslatról beszélnek, mert A szobalány vallomása előtt nemigen akadt olyan sorozat, ami ilyen jellegű súlyos témákkal foglalkozik, hiteles, hatásos és mégis elég szórakoztató, hogy a nézők megszeressék a szereplőket, azonosuljanak az áldozattal. A komoly téma megfelelő teret kapott, a siker jól mutatja, hogy ezt teljesítették: egy hónappal a megjelenése után továbbra is a Netflix top 10-es listáján szerepelt, a Nielsen amerikai streaming rangsorában minden platformon a második helyen állt.
„Nem akartam, hogy száraz tananyagnak tűnjön, vagy olyan legyen, mint a brokkoli a tányéron, mert egy ilyen műsort mindannyian kikapcsolunk" - mondta a sorozat showrunnerre, Molly Smith Metzler az Insidernek.
Tökéletes alany ihlette a készítőket
Stephanie Land memoárja egy 2015-ösVox-esszében gyökerezik, amely vírusszerűen terjedt. Ebben a szerző szórakoztatóan írt arról, hogy milyen éveket töltött gazdag emberek takarítónőjeként, és milyen tapasztalatokat szerzett, miután kilépett egy bántalmazó kapcsolatból. Az esszé felkeltette egy ügynök figyelmét, aki arra biztatta Landet, hogy alakítsa át memoárrá, ami 2019-ben jelent meg.
A kicsit sem rövid cím ellenére (Maid: Hard Work, Low Pay, and a Mother's Will to Survive) ellenére siker lett a könyv, és még a megjelenés évében a Netflix megrendelte a memoár alapján készülő tévésorozatot. A szobalány vallomása október 1-jén debütált a Netflixen, középpontjában Alex (Margaret Qualley), egy szegénységben élő fiatal, egyedülálló anya áll, akit részben Land inspirált. A sorozat készítői olyan történetmesélési technikákat alkalmaztak, mint a visszaemlékezések, grafikák és gondosan elhelyezett komikus pillanatok, hogy a nézők jobban megértsék és azonosuljanak olyan összetett témákkal, mint a családon belüli erőszak, az érzelmi bántalmazás, és hogy milyen valójában a szegénységi küszöb alatt élni és dolgozni.
Az Insider beszélgetett Metzlerrel, Landdel és a Jenesse Center Inc. családon belüli erőszakkal foglalkozó menedékhely munkatársaival, hogy megtudja, hogyan dolgoztak együtt egy olyan mérföldkőnek számító alkotáson, amely egyszerre informatív és magával ragadja a nézőket.
Trauma-túrán vettek részt az alkotók
A tökéletes karakter tehát adott volt, de a készítők alaposak akartak lenni. A sorozat - bár Land memoárja ihlette -, mélyebben belemerül a történetébe, és bizonyos részletek már a forgatókönyvírók szüleménye. A sorozat készítése során Metzler és egy gyártásvezetőkből álló csapat, köztük John Wells, meghallgatta Land történetének olyan részleteit, amelyeket ő soha nem hozott nyilvánosságra, és egy családon belüli erőszakkal foglalkozó központtal dolgoztak együtt, hogy biztosítsák: reális részleteket valósítsanak meg a bántalmazó kapcsolatokról és a menhelyen töltött életről.
Land Seattle-ben találkozott Metzlerrel, Wellsszel és Erin Jontowval, a John Wells Productions elnökével, hogy körbevezesse őket azokon az emlékezetes helyeken, amelyek régen fontosak voltak neki, amíg a kisgyerekét nevelte, miközben menhelyeken élt és házakat takarított.
„Molly trauma-túrának nevezi, mert körbeutaztunk és megnéztük azokat a helyeket, ahol éltem" - mondta Land, aki a túra végén egy kávézóban mesélt a kreatív csapatnak olyan részletekről, amelyek garantálták a sorozat hitelességét. Például a gyereke apjával való kapcsolatáról - amit nagyrészt kihagyott a könyvből, mert "tényleg úgy gondolta, hogy nem érdemel helyet az oldalon" -, hogy a sorozat fiktív narratívája valós eseményeken alapuljon. Ezen túlmenően egy-egy kínos jelenetet Land történeteiből vettek ki, - például, amikor az anyja megalázza, mert nem tud megvenni magának egy hamburgert - de nem volt cél életrajzi sorozatot gyártani.
„Az elmém egyszerűen nem fikcióban gondolkodik. Ráadásul, ragaszkodom ahhoz, hogy minden részlet a helyén legyen, így zavart volna, ha az alkotói folyamatban ennél több szerepet kapok" - mondta.
Míg Land memoárja inkább a háztartási alkalmazottként szerzett tapasztalatairól szólt, és nem a bántalmazó kapcsolatáról, a Netflix alkotói számára fontos volt, hogy mélyebben belemerüljenek a történetnek ebbe az aspektusába. Hogy ezt felelősségteljesen és hitelesen tehessék, szorosan együttműködtek egy családon belüli erőszakkal foglalkozó menhely, a Los Angeles-i Jenesse Center Inc. alkalmazottaival. Ők garantálták azt is, hogy a sorozatban bemutatott menhely, az ott élők történetei, életkörülményei megfeleljenek a valóságnak.
„Az emberek azt gondolják, hogy ha egy menedékhelyre jönnek, az egy koszos, tisztátalan, szűkös, talán nem is biztonságos hely lesz" - mondta a Jenesse Center ügyvezető ügyvédje, Allison Messenger az Insidernek. Hozzátette, hogy sok ügyfelük - akiknek többsége nő és gyerek, bár akadnak férfiak is - azt mondja a személyzetnek, hogy "vonakodtak bejönni a menedékhelyre, mert azt gondolták, hogy egy rossz helyzetből egy rosszabb helyzetbe kerülnek".
A Jenesse Center dolgozói csak dicsérni tudták a Netflixesek munkáját, akik fontos tényeket is be tudtak építeni a párbeszédekbe, mint például a statisztikát, miszerint a nőknek körülbelül hét próbálkozásra van szükségük ahhoz, hogy elhagyják a bántalmazójukat. A körültekintően felvett háttéranyagok és valódi emberi drámák megjelenítése az alkotóknak fontos küldetés volt.
A szobalány vallomásának társadalmi hatása: nem kell, hogy vér folyjon
A sikeres produkció egy kerek történetet mutatott be, mégsem kizárt, hogy A szobalány vallomása folytatódik, ezúttal egy másik nő küzdelmét mutatnák be. Különösen azért, mert a visszajelzések szerint igény is lenne rá. A szobalány vallomása az érzelmi bántalmazás és a családon belüli erőszak más, alulreprezentált formáinak bemutatásával mély hatást gyakorol az áldozatokra és a túlélőkre. Akadtak olyanok, akik a sorozat hatására mertek előállni a saját történetükkel, vagy éppen ráébredtek, hogy a bántalmazás nem feltétlenül jelent egyet a fizikai erőszakkal.
A családi belüli erőszak áldozatait gyakran elítélik, nem értik meg és nem is tudnak segítséget kérni. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) önkéntese, Winkler Zsuzsanna nyáron az Index mesélt a magyarországi helyzetről, és ő is rámutatott, hogy a bántalmazó kapcsolatoknak van egy elég tipikus forgatókönyve, amelyet részleteiben úgy ért le, ahogyan A szobalány vallomásában is látják a nézők.
Az ilyen alkotások azok, amelyek segítenek megérteni, miért nem lépnek ki egy bántalmazó kapcsolatból az áldozatok. A sorozatban is bemutatott függő helyzet, érzelmi zsarolás, a közös gyerek mind szerepet játszanak a döntésben, ahogy a manipulatív partner hullámzó viselkedése is: egy rossz időszak után mindig jönnek a szebb napok, és ezek egy szebb jövő reményét villantják fel.
Alex története ugyan a tengerentúli jogrendszert mutatja be, de az áldozat szempontjából vajmi kevés a különbség a különböző országokban. Az áldozathibáztatás, vagy éppen az áldozat élethelyzetéből fakadó magány, vagy a szégyen, esetleg a hosszú ideig titokban tartott tények miatt az ismerősöktől sem kapnak támogatást. Az Index cikkében ezzel kapcsolatban Winkler elmondta, hogy az áldozatok nemcsak érzelmi támogatásra szorulnak.
„Sokszor gyakorlati segítségre is szüksége van ilyenkor a nőknek, ami lehet anyagi támogatás, segítség a költözésben, segíteni állást találni, vagy vigyázni a gyerekre, amíg a dolgok elrendeződnek. Ha az áldozat környezetében nincs olyan személy, akiben megbízik, vagy csak szeretne beszélni mással is, akkor hívhatja a segélyvonalunkat ügyeleti időben, vagy írhat a chat-segélyre, de több másik lehetőség is létezik. (...) A hatóságok, ha egy-egy erőszakos esetnél kivonulnak, akkor többször halljuk a hívóktól, hogy azt mondják, hogy amíg vér nem folyik nem tehetnek semmit. Esetleg azt mondják, hogy tegyen feljelentést, de nem rendelnek el távoltartást, és így az áldozatnak továbbra is egy fedél alatt kell maradnia a bántalmazóval.
